Van valami csodálatos érzés abban, amikor az ember az unokájával van. Csak úgy kettesben, kizárva a külvilágot és minden mást, és a csoda azonnal beindul. Indul egy parányi új élet, teli lehetőségekkel és te szabadon kísérheted egy daraig őt, s közben „megsebez” a szeretet.
Emlékek rohannak meg, eszedbe jutnak a saját gyerekeid kicsi korukban, ezernyi rég elfelejtett kép éled újra fel benned, s közben nézed őt, aki csak most érkezett, és bár emlékeztet az élet múlandóságára, de nem ez számít, hanem csak az a lényeg, hogy ő megérkezett.
Ki tudja találkoztatok-e valahol valaha, az inkarnációk forgatagában?
Megmagyarázhatatlan ez az erős kötelék, s érzed, ahogy egymásba fonódik a tekintet, hogy van valami közös édes titok ebben a mostani idősíkban köztetek.
Várod, hogy láthasd, várod, hogy rád nevessen, hogy hozzád bújjon, hogy rád csodálkozzon amikor a mesekönyvet nézitek. Számára minden mozzanat a létezés újabb csodája, minden kis sejtje külön zenél külön csilingel, s megnyitja benned a rég bezárt rácsodálkozást erre a gyönyörű bennünket körülölelő világra.
Még romlatlan, még hamvas, még őszinték a szemek és ámuldozó a tekintet. Egyenesen jön át a szeretet – és megsebez.
