Szülés utáni depresszió… manapság sokat hallani és olvasni erről, én a saját bőrömön tapasztaltam meg. Már a várandósság alatt éreztem, hogy nem lesz könnyű dolgom, de azt még nem sejtettem, hogy ennyire nehéz lesz.
Apukám halála és a várandósság szinte egy időre esett. Azt éreztem, hogy a lelkem ketté szakadt. Egyrészt sirattam apát, másrészt boldog voltam, mert babát vártam. Néha percről-percre változott a hangulatom, hol sírtam a fájdalomtól, hol repdestem a boldogságtól.
Amikor az egyik családtagomtól segítséget kértem a gyászfeldolgozásban, csúnyán leteremtett, hogy nem lehetek ennyire önző, mert ártok a gyerekemnek azzal, hogy nem tudom kordában tartani az érzéseimet és a gondolataimat. Nagyon rosszul estek a szavai, mert hogyan is tarthatnék kordában bármit is, amikor egyrészt gyászolok, másrészt tombolnak a hormonok? Végtelenül egyedül éreztem magam akkor. Ráadásul a várandósság sem volt izgalmaktól mentes, ami csak nehezített lelkileg a helyzetemen.
Azt, hogy baj van, a kisebb fiam születése után pár nappal már éreztem. Nem voltam boldog, inkább kétségbeesett. Ha sírt, én is sírtam. Nem akartam, hogy egyedül hagyjanak, mert féltem, hogy fogom ellátni őket. Eluralkodott rajtam az az érzés, hogy képtelen vagyok jó anya lenni, alkalmatlannak éreztem magam az anyaságra, és azt láttam, hogy mások mennyivel jobban csinálják, mint én. Féltettem a gyerekeimet, hogy milyen traumát okozok nekik azzal, hogy én ennyire szerencsétlen vagyok. Végtelenül magányos és kétségbeesett voltam akkor.
Próbáltam segítséget kérni rokonoktól, volt, aki lehurrogott, hogy mégis mi a bajom, gyereket akartam, itt van kettő, egészségesek, ne nyavalyogjak, hanem örüljek. És amúgyis, ezzel tönkreteszem őket, most boldognak kellene lennem mert ez életem legszebb időszaka.
A meglévő bűntudatomat és alkalmatlanság érzetemet ez csak tovább mélyítette. De a legrosszabb az volt, amikor azt ecsetelték, hogy én mennyire önző vagyok, hogy énidőre van szükségem, mert ez azt jelenti, hogy én megbántam, hogy megszültem a fiúkat, és nem is szeretem őket.
A férjem egy hős volt akkor (is), mert végig támogatott, mellettem állt, amiben tudott segített, és a nagyszülők is, amikor tudtak, jöttek. De a belső vívódásaimon és bizonytalanságomon ez sem segített.
Az egyik legmélyebb pontomon felhívtam a vezető jógaoktatómat, aki segített átkeretezni mindazt, amiben vagyok. Rávilágított, hogy kérhetek segítséget. Átbeszéltük, hogy mit és hogy érdemes gyakorolnom, és ez rengeteget segített. Mindezek mellett elkezdtem kineziológiai oldásokra járni, ami által egyre tisztább képet kaptam arról hogy valójában mi is az én problémám.
Anyának lenni az egyik legnehezebb, de mégis legszebb dolog a világon. Anyaként és kineziológusként nagyon fontosnak tartom azt, hogy támogassuk és segítsük egymást, hiszen nem tudhatjuk, hogy a másik mit él át nap mint nap. Régen egy falunyi ember segített a friss anyukának, ma az anyák el vannak szigetelve, és sokszor támogatás helyett elvárásokkal és bírálatok tömegével találkoznak.
Ne félj attól, ha bizonytalan vagy, ne félj attól, ha azt érzed minden összeomlik körülötted! Egy új szakasza kezdődött az életednek, ami néha piszok nehéz függetlenül attól hány gyermeked van. Jogod van megborulni, jogod van kétségbeesni, jogod van sírni és jogod van önmagadra is igényt tartani.
Biztos hallottad Te is a mondást: ha anya jól van, mindenki jól van.
Én abban segítek neked, hogy Te is, így a családod is jól legyen!
