Középpontunk - Epresi Dóra
Mit gondolsz, már gyerekkorban lehet látni, hogy kinek milyen hivatás való?
Azt gondolom, hogy igen, a nyomai, a magok már akkor ott lehetnek az egyénben. Van, aki pályakezdőként szembesül ezzel a kérdéssel, de olyan is van, aki már tíz, tizenöt éve egy adott szakmában dolgozik, és akkor jön rá, hogy még sincs a helyén. Nekem ekkor vissza kell keresnem a nyomokat, hogy gyerekkorában vajon mit szeretett, mit élvezett, mi az, amibe belefeledkezett. Megkönnyítheti a gyerek útját, ha a szülők észreveszik, miben jó a gyermekük, de ez nem feltétlenül szükséges. Nálunk például némi ijedelmet okozott, amikor a szüleim rájöttek, hogy engem milyen problémákkal találnak meg mások, akár felnőttek, akár gyerekek.
Szerinted miért fordultak feléd a gondjaikkal már gyerekkorodban az emberek?
Soha nem okozott számomra nehézséget meghallgatni a másikat. Kíváncsian és nyitottan fordultam az emberek felé, egyszerűen, természetesen, belülről jövően. Figyelek az emberekre, és jólesik figyelni rájuk. Kislányként a társaim bátran fordultak felém, és találtak meg a legkülönfélébb kérdéseikkel, bizonytalanságaikkal. Valahogy érezték, nekem elmondhatják a problémáikat. Nem ítélkeztem. Mindig erős kapcsolódásaim voltak az emberekkel.
Honnan hozod ezt a fajta nyitottságot, érzékenységet?
A nagymamám közvetlensége mélyen megérintett. Sokat voltam vele gyerekkoromban, és emlékszem, mindig együtt jártunk a piacra, ahol minden emberhez volt egy-két jó szava. Áradt belőle a kedvesség és ez az emberekhez való odafordulás példaértékű volt számomra. Sosem voltunk autoritás tisztelő család, a szüleim az embert nézték, soha nem a pozíciót. A jellemük alapján ítélték meg az embereket. Nekem ez sokat segített, akkor is, amikor a minisztériumban dolgoztam, ami egy hierarchikus szervezet. Akkoriban, kezdőként, volt, hogy ezredesekkel kellett egy tárgyalóasztalhoz ülnöm, de ez nem okozott nehézséget, mert nem volt meg bennem a tekintélyelvűség, nem voltam megijedve attól, hogy a mellettem ülőnek mi a titulusa. Egyenrangúnak, egyenlőnek tartok minden embert.
Életem, és személyiségem meghatározó része, amikor nyolc éves koromban anyukám megbetegedett, majd hat évvel később tolószékbe került. Emiatt sokkal nagyobb problémákkal lettem megterhelve, mint ami a koromhoz képest reális lett volna. Több ismerősöm is mondta, hogy menjek el gyógypedagógusnak, foglalkozzak mozgássérültekkel, hiszen van tapasztalatom azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell egy kerekesszékes emberrel bánni, tudom, milyen nehézségekkel szembesülnek. De felismertem, hogy napi szinten, hivatásszerűen nem tudnék édesanyáméhoz hasonló betegségben szenvedőknek jól segíteni, túl sok mindent hozna fel bennem, ami nem lenne jó se a betegnek, se nekem. Ha segítek, akkor jól akarok segíteni. Fontos, hogy megfelelő önismeretünk legyen, hogy tudjuk, mit bírunk el. A segítő hivatásnál ez különösen lényeges.
Közgazdász lettél, de már akkor is tudtad, hogy ez csak egy részed…
Igen, megbeszéltem a szüleimmel, hogy először közgazdász, majd pszichológus leszek. A döntésemnek racionális oka volt. Matekfaktos voltam a gimnáziumban, ezért azt gondoltam, hogy könnyebb elsőre a közgazdaságtan felvételi, mint a pszichológia. De a pszichológia iránt mindig is nagyon erős érdeklődés volt bennem.
Ezek szerint mindig is tudtad, hogy mi akarsz lenni?
Nem volt ez számomra ennyire egyszerű. Nem akartam pszichológus lenni a szónak a legszorosabb értelmében. Ahogy közgazdász sem. De mindkettő megmozgatta a fantáziámat. Azt gondoltam, hogy a pszichológiához túl racionális vagyok, a közgazdaságtanhoz túl érzelmes. Éreztem, hogy nem leszek jó helyen, ha csak az egyiket, vagy a másikat választom. Valahogy a kettő között lett volna jó. (nevet) A közgazdász diploma megszerzése után el kellett kezdenem dolgozni, ami mellé nem fért be a pszichológia szak. Végül szervezetszociológus-közgazdász lettem, ez közelebb van a pszichológiához. Egyébként pszichológiát már tizenhét éves korom óta tanulok, kezdetben önállóan, majd egy magániskolába jártam évekig Daubner Béla pszichiáterhez, F. Várkonyi Zsuzsa pedig már hat éve a mentorom.
Végül hogyan lettél coach?
Volt bennem félelem, hogy mégis, hogyan leszek közgazdász diplomával a zsebemben valaha is pszichológus. A gyerekeim születése után ismét sokat olvastam pszichológiai témájú könyveket. Nagyon igyekeztem jó anya lenni, rengeteg mindennek utánanéztem a gyermeknevelés kapcsán, amiről a pszichológia ír. Így automatikusan nagyon sokat foglalkoztam újra a pszichológiával. Óriási fordulópont volt az életemben, mikor megszülettek a gyerekeim. Sok minden helyreállt bennem, sőt az anyaság adta meg, hogy merjek az lenni, aki mindig is szerettem volna, hogy levetkőzzem a külső-belső elvárásokat, a különböző kontrollokat. Mélyültem az anyaságtól.
A fiam kétéves volt, amikor Olaszországban éltünk, ahol egy napon értesültem arról, hogy Bagdy Emőke tehetséggondozási programot indít, amihez kutatásokat végez. Írtam neki egy levelet, hogy jelenleg Olaszországban élek, és ha tudok neki segíteni adatokkal, akkor írjon nekem, mert szociológus-közgazdász vagyok, de szeretnék a pszichológia irányába elindulni. Így kialakult közöttünk egy beszélgetés, azt mondta, ha legközelebb Magyarországon leszek, keressem fel. Így történt, hogy leültünk beszélgetni, ő pedig felvázolt különböző utakat, hogy hogyan érhetném el a célomat, hogyan fordulhatnék a pszichológia felé. Ezután a coaching teljesen egyértelmű választás volt számomra.
Megtaláltad az utad…
Igen. Miután hazajöttem Olaszországból, a coach képzést úgy végeztem, hogy közben a minisztériumban dolgoztam. Majd egy korábbi fejvadász kollégám, akivel még HR-es koromban dolgoztam együtt, áthívott munkatársnak a részben saját vállalkozásába. Hat órában voltam HR tanácsadó, majd egy-két évvel később ügyvezető-helyettes. Miután vége lett a napi hat órás munkaidőmnek, heti két-három napban coach klienseket fogadtam este hatig. Három, négy év után olyan sokan kerestek, hogy szólnom kellett a főnökömnek, hogy ez így nem fog menni. 2018-ra elvégeztem a LEGO tréning képzést is, és szerettem volna trénerként dolgozni, de az már végképp nem fért volna bele az életembe. Döntenem kellett, hogy család és coaching, vagy család és fejvadászat, mert az, hogy család, coaching és fejvadászat együtt, már túl sok volt. A coachingot választottam. Így indult el fokozatosan a saját vállalkozásom.
Jellemzően az üzleti szférában dolgozom. Többek között olyan kérdésekben segítem a hozzám fordulókat, hogy milyen szakmát válasszanak? Miben tudnának kiteljesedni? Hogyan működhet jobban a cégük? Különböző munkaügyekről beszélünk.
Említetted a LEGO® SERIOUS PLAY® módszerét. Ez miben segíthet az embereknek?
A LEGO® SERIOUS PLAY® (LSP) mögött egy nagyon komolyan kidolgozott módszertan áll, amit pszichológusok, közgazdászok és oktatáskutatók hoztak létre. A LEGO gyár is válságba került, mikor bejöttek a piacra a különböző számítógépes játékok. Mindenféle stratégiai megbeszéléseket tartottak, hogy hogyan tudnák elkerülni a csődöt. Két megbeszélés közötti szünetben az akkori vezérigazgató behozatott egy doboz LEGÓT, mondván, hogy fáradtak vagyunk, kapcsolódjunk ki egy kicsit. A szünetben legózás közben folytatódott a beszélgetés, és a munkatársak azt vették észre, hogy annyi jó ötlet született, miközben legóztak, amennyi az egész megbeszélés alatt nem. Erre felfigyeltek a LEGO-nál, és megbíztak különböző szakembereket, akik kidolgozták az ún. LEGO® SERIOUS PLAY® módszerét, ami a hand-mind experience-re épül, vagyis hamarabb megépítem, mint ahogy megfogalmazom.
Az LSP különböző üzleti, vállalati problémák megoldására alkalmas szervezetépítési, szervezetfejlesztési módszertan. Nekem a szervezetfejlesztési hátterem miatt profilba vág ez a módszer. A LEGO itt egy modellező és új tudást generáló módszertani elem: kirakom azt, ami bennem van. Nagyon meghatározó, hogy a szakembernek, aki az LSP-t használja, milyen háttértudása van, milyen az attitűdje. Az a lényeg, hogy milyen kérdést teszek fel, mit kell, hogy megépíts, ha leülsz velem szemben. A tapasztalataimból merítem, hogy egy workshopon mit kérdezek, készülök előre agendával, de valójában menet közben, a csapatot megismerve áll össze, hogy mi az, amire nekik valójában szükségük van, milyen irányba akarnak menni, mit akarnak kihozni az egészből, mire kíváncsiak.
Az LSP-nek négy eleme van. Először is van egy feladat, valami, amit meg kell építeni. A második maga az építkezés. A harmadik, mikor az alany elmondja, hogy mit épített, a negyedik pedig, mikor a résztvevők rákérdeznek a számukra fontos területre – praktikusan pl. arra, hogy az adott építményen minek mi a jelentősége, így, együtt születik egy közös tudás – ez a reflektálás része. Én szervezetek esetében a módszert leginkább a stratégiai gondolkodás erősítésére szeretem használni, hogy kiderítsük, a cég merre haladjon tovább, milyen üzletágat építsen ki, hogy hogyan lehet jövőt építeni és fejlődni.
Mit gondolsz, miért alakul ki az emberekben a kapunyitási pánik és hogyan lehet ezen segíteni?
Egy szó ugrik be elsőre: a bizonytalanság. Ha bizonytalan vagyok a jövőmet illetően, bizonytalan vagyok saját magammal kapcsolatban és ez félelmet okoz: mi lesz velem, hogyan tovább? Azzal kapcsolatban, hogy a kapunyitási pánik mostanában miért erősödhetett fel, az a teóriám, hogy egyrészt szétváltak a generációk, már nem élünk együtt a nagyszülőkkel, kevésbé erősek a biztonságot adó családi kötelékek, kevésbé érezzük a hátunk mögött a család erejét, mint akár 30 éve. A biztonság a generációs változás miatt kevésbé adott. Másrészt, sokfajta egyéb bizonytalanság is közrejátszhat: miből fogunk tudni megélni, ki tudom-e fizetni az albérletet, jó párt választottam, jó hivatást választottam? Carol S. Dweck pszichológus Szemléletváltás című könyvében azt mondja, hogy nagyon sokat segít, ha fejlődési szemlélettel nézzük az életet, és nem rögzülten. Azt nézzem, hogy az adott kudarc hová, merre vihet engem tovább. A kudarc a fejlődési út része.
Van olyan elv vagy mondat, ami meghatározó az életedben?
A HR tanácsadó cégnél egy alkalommal textiltervezőket interjúztattam. Beszélgettem egy Berlinben élő textiltervezővel, akinek az önéletrajza úgy kezdődött, hogy „néhány dolog, amit az életem során megtanultam”. Az egyik pont így szólt: What is important for you, is important for you. Vagyis, ami neked fontos, az neked fontos. Ez a mondat mély nyomot hagyott bennem. Azt hiszem, hogy ez mindent átölel, amiben coachként hiszek.
Arra biztatok mindenkit, hogy ha fontos valami, akkor küzdj érte! Én segítek, de küzdeni neked kell. Benne van az is, hogy abban nem voltam és soha nem is leszek jó partner, hogy üljünk és keseregjünk. Meghallgatom a problémát nagyon szívesen egyszer, kétszer, de harmadszorra azt mondom, hogy oké, az első találkozásunk óta eltelt három hét, azóta mit tettél, hogy jobb legyen? Ha pedig az a válasz, hogy semmit, akkor nem én vagyok a neked való szakember. Én nem tudok valakivel úgy dolgozni, hogy találkozzunk tizenötször, és a tizenötödik alkalommal még mindig ott tartunk, ahonnan az első találkozáskor elindultunk. Hatékonyságra törekszem.
Ha az emberről nem kiskanállal vakarják le a vakolatot, hanem vésővel, annak más a hatékonysági foka, de más az igénybevétel erőssége is. Éppen ezért minden esetben engedélyt kérek a klienseimtől, hogy “erős” legyek, ha úgy érzem, hogy egy erősebb, provokatívabb módszer számukra hasznosabb lenne. F. Várkonyi Zsuzsa azt mondta, az együttérző képesség és a racionalitás jó egyensúlya az, amit velem kapcsolatban kiemelendőnek tart. A segítői munkában elengedhetetlen a nagyfokú empátia, elfogadás és támogatás. Számomra – és ahogy látom, az engem választó klienseim számára is – különösen fontos, hogy mindez párosuljon egyfajta nagyon erős racionalitással, hogy mindig szem előtt tartsuk, hogy abban a helyzetben, amiben éppen a kliens van, a konkrét lépések szintjén mit lehet tenni. Fel kell mérnem, hogy a másik mire képes, mit bír el. De a nulladik, legfontosabb lépés mindig az, hogy érezzem a másikat. Mert a középpontban mindig a másik, az ember áll.
