Középpontunk - Székács Zsófia
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem pszichológus szakán végeztél, majd egyetem után rögtön a művészetterápia felé fordultál. Miért ez az irány vonzott?
Olyan családba születtem, ahol adott volt a művészetek iránti fogékonyság, ahol az alkotói munka a mindennapok részét képezte. Édesapám festőművész, de mikor gyermek voltam, még kerámiával dolgozott. Emiatt mindenhol grafikák/tervek voltak fellelhetőek a lakásban, aminek különböző pontjait az elkészült kerámiák, később festmények díszítették.
Anyai nagyszüleimtől pedig láttam, hogy hogyan lehet elmélyülni egy-egy tevékenységben, kötésben, horgolásban. Ugyanezt a csendességet, elmélyülést kerestem kiskamaszként én is a varrásban, amit édesanyám segítségével fedeztem fel magamnak. Boldoggá tett, hogy a két kezem munkájával hozok létre valamit. Nekem végül a tánc lett az igazi szerelem, ami az egész kamaszkoromat és az egyetemi éveimet is végigkísérte. A pszichológia szak befejezésekor is aktív táncosként és jelmeztervezőként dolgoztam egy társulatnál, így adta magát, hogy a LEA Művészetterapeuta képzésén folytassam a tanulmányaimat.
Milyen személyes kötődésed / milyen személyes gyógyulási történeted fűződik a művészetek felé?
Már kisgyermekként is szerettem rajzolni, zenélni, táncolni. Emlékszem, nem lehettem több nyolc évesnél, amikor egy otthon fabrikált körző segítségével elkezdtem mandalákat rajzolni egy vázlatfüzetbe. Minden oldalra egy új, színes, geometrikusan szerkesztett körmotívum került, és engem lenyűgözött a folytonosság, az ismétlődés és az a szimmetria, ami jellemezte ezeket a formákat. Nyugalmat találtam bennük. Kitaláltam magamnak különböző projekteket, amikben hol modellező gyurmákkal, gyöngyökkel, fonalakkal, hol festékekkel dolgoztam, és ameddig ezekkel foglalatoskodtam, addig megéltem a biztonság és a nyugalom békés érzését. Sok szorongás és feszültség volt bennem akkoriban, és az alkotás segített kiszabadulni ezekből a nehéz állapotokból.
Mi volt az első szembesülésed azzal, hogy a művészetterápia hatékony, hogy működik a módszer?
Visszagondolva a képzés elejére, úgy ültem ott, mint aki elvárja, hogy „na, most aztán tanítsanak meg mindenre”, de a szívem mélyén nem hittem a folyamatban. Zárkózottan és ellenállással vártam a csodát. Az egyik első alkotásom egy akvarell volt. Könnyű bevezető témával kezdtünk, egy napsütéses őszi napból inspirálódtunk, és én tűpontosan láttam magam előtt, hogy mit szeretnék megfesteni és hogyan. Miután kb. 40 percen át teljes erőfeszítéssel munkálkodtam azon, hogy meglegyenek a megfelelő tónusok és árnyalatok, rá kellett jönnöm, hogy akarhatok én bármit, a vizezett papíron elfolyó vízfesték teljesen mást gondol, mint én. A száradás utáni végeredmény egy színgyenge paca lett, és én ott ültem csalódottan, hogy hát most ennek miért is kéne örülnöm. Akkor még távol voltam attól, hogy megértsem a varázslatot ebben a terápiás műfajban, de azt már akkor éreztem, hogy ahhoz, hogy sikerüljön nekem is hagynom kell, hogy formálódjak, hogy az eszközök formáljanak.
Hogyan képes a művészetterápia ablakot nyitni a kliens belső világára?
Vannak olyan érzések és gondolatok, amiket szinte folyamatos elfojtásban tartunk. Ezek általában olyan társadalmilag/etikailag/morálisan nem elfogadható tartalmak, amiket az emberek gyakran még maguk előtt is szégyellnek. A harag, az elkeseredettség, a kilátástalanság, a szomorúság, a gyűlölet mind-mind olyan érzések, amikről azt tanultuk, hogy nem szabad kifejeznünk, kimondanunk.
Természetesen az egy nagyon fontos társadalmi szabályozás (lenne), hogy nem vezetjük le egy másik emberen a dühünket, az agresszív késztetéseinket. De emellett nem tanuljuk meg azt, hogy akkor mégis mit lehet tenni ezekkel a nehéz érzésekkel. Hogyan adhatjuk ki magunkból úgy, hogy nem ártunk a másiknak, de nem is pusztít bennünket belülről. A mérgező pozitivitásról nem is beszélve, ami szinte mindenhol körülvesz bennünket. Gyakran a környezetünk már előre közli velünk, hogy hogyan is kellene éreznünk magunkat egy adott helyzetben, és ilyen közegben mégis hogyan lehetnénk őszinték akár saját magunkkal is. Pedig nem vagyunk robotok, és a hála-szeretet-büszkeség érzése mellett ugyanúgy megfér az szomorúság-harag-csalódottság is. Csak ha az utóbbi háromról nem akarunk tudomást venni, akkor az elnyomott érzések szép lassan lázadni kezdenek és felőrölnek minket belülről.
A művészetterápia többek között ebben is sokat tud segíteni. Ugyanis az alkotói munka közben katalizálódhatnak ezek az elfojtott érzések, letagadott gondolatok, és az adott technika segítségével ki is dolgozhatjuk őket magunkból. Néha csak az elmélyült munka végén, a kész művet szemlélve csodálkozunk rá, hogy milyen intenzív érzések jelennek meg az alkotásban. És bár sokszor bekapcsol egyfajta gátlás/tagadás: „most úgy tűnik, de én nem azt akartam ám kifejezni”, de lényegében a folyamat már elindult.
Milyen művészetterápiás technikák léteznek? Mutassunk be egy-kettőt!
A művészetterápiának számos válfaja van, a képzőművészeti terápia mellett létezik zeneterápia, valamint mozgás- és táncterápia is. Én alapvetően képzőművészeti terápiában képződtem, de a zene például ennek a módszernek is kiemelten fontos részét képezi.
Sok mindentől függ, hogy egy adott témát milyen eszköz segítségével dolgozunk fel (akvarell, pasztell, kollázs, szén, agyag, stb), általában intuitív módon választjuk ki, hogy az adott alkalommal melyeket használjuk. Rövid idő alatt ki szokott alakulni, hogy kinek melyik technika a kedvence, melyiket használja a legnehezebben, melyiknél él meg ellenállást. Az újságpapír darabokból összeállított kollázs sokaknak megkönnyíti az elején az alkotói munkát, mert „csak” válogatniuk kell a kész vizuális alapanyagokból, és kompozícióba illeszteni őket. Amikor valakinek egy vonal húzása is feszültséget okoz, olyankor nagy könnyebbség, ha csak keresgélni, válogatni és ragasztani kell. Ezt a technikát emiatt sokan szeretik. De teljesen más hatást vált ki például az agyag. A megmunkálásához kell az erő, hogy az anyag elkezdjen alakulni a kezünk alatt, mondhatjuk, hogy az egész test részt vesz a folyamatban, és rengeteg energia tud felszabadulni a formálás közben. Néha nem is tudjuk az elején, hogy mi is lesz a végeredmény, aztán azt vesszük észre, hogy ahogy folyamatosan formálódik, szép lassan alakot ölt az alkotásunk.
A művészetterápián belül milyen univerzális szimbólumok léteznek, amik segíthetnek minket?
A szimbólumokban pont az a csodálatos, hogy nem egyértelmű a jelentésük. Sőt, egy szimbólum egyszerre jelképezhet egy bizonyos dolgot és annak az ellentétét is. Rajtunk is múlik, hogy mit mozgat meg bennünk az adott jelkép, mire vagyunk nyitottak, mi elől zárkózunk el.
Vegyük például a sötétséget. A sötétség evolúciós szempontból automatikusan hozza magával a félelmet, hogy el kell rejtőzni, be kell zárkózni, mert a sötét hideg és átláthatatlan, bármikor támadás érhet bennünket. Viszont van a sötétségnek másik oldala is. Felidéződhet bennünk általa egy biztonságos, puha, meleg, körülölelő takaró, ami mint akár az anyaméh megtart, védelmet ad, amiben súlytalanul és könnyedén lebeghetünk. De a sötétség érzéki tartalommal is bírhat, rejtett, titkos élményeket hozhat, ahol eltompul a látás, és a többi észlelési csatorna dominál.
„A szimbólumok megtörik életünk címkézős jellegét.” Hogyan?
Azt látom, hogy az emberek szeretnek beállni bizonyos címkék, akár diagnózisok alá. Még akkor is, ha ezek a címkék nem pozitívak. Mintha azáltal, hogy egy halmazhoz tartoznak máris nagyobb biztonságban éreznék magukat, és tudnák, hogy mi a következő lépés. A szimbólumok pont a többértelműségük miatt nem hagyják ezt.
A színhasználat is jelentés hordozó?
Igen, a színhasználat jelentéssel bírhat, de sohasem szabad általánosítva, vagy kontextusából kiragadva jelentőséget tulajdonítani neki. Elgondolkodtatható lehet, ha valaki folyamatosan színtelen-szürke alkotásokat készít, vagy ha következetesen elhatárolódik egy-egy árnyalattól.
Ugyanúgy az is, hogy mennyire tudja a rendelkezésére álló felületet használni, hogy tud-e kapcsolódni egy adott technikához, esetleg vannak-e látványos választóvonalak, határok a műveiben. Ezeket érdemes ilyenkor finoman visszatükrözni, és beszélgetés közben óvatosan körüljárni a lehetséges okokat. Régebben például sokszor kerültem a piros színt, és pont az alkotói folyamatok során tanultam meg megbarátkozni ezzel az árnyalattal.
Ez a mondatod megfogott: „nincs tét nélküli napunk” – mit értesz ezalatt? Ilyen rohanó üzemmód mellett, hogy látod, az ember képes megpihenni egy csoportos művészetterápián?
Nekem személy szerint borzasztóan nehéz időt találnom magamra. Annak ellenére is így van, hogy tudom és terjesztem is, hogy milyen elengedhetetlenül fontos a mentális jólléthez az-az állapot, amikor csak magamért, a mindennapokból kikapcsolódva létezem. Mert a megszokott életterünkben mindig lesz valami, ami hirtelen nagyobb prioritást élvez: foglalkozni egy szerettünkkel, befejezni egy elmaradt munkát, vagy még gyorsan felporszívózni, mert túl nagy a kosz. Még egy igazi szabad nap sem lehet tét nélküli. Fiatal felnőtt klienseim gyakran számolnak be arról, hogy nyugodtan sorozatot nézni sem tudnak, mert folyamatosan ott dolgozik bennük a bűntudat, hogy miért nem inkább a szabad levegőn valami hasznossal ütik el üres óráikat. Mintha még a pihenésben is teljesítenünk kéne valakinek.
Ha pedig már bekerülünk a felnőtt taposómalomba, és próbálunk egyensúlyt találni a munka és a család között, késő este teljesen kizsigerelve semmihez sincs energiánk. Jobb esetben pihenünk vagy olvasunk, vagy a képernyőre ragadva foglaljuk le magunkat. Pont emiatt tud nagyon értékessé válni, amikor valaki belekezd egy csoportos terápiás folyamatba (legyen szó bármilyen irányzatról), mert onnantól kezdve, hogy elköteleződik, már helyet teremt a folyamatnak az életében, és ha esik, ha fúj ott van az alkalmakon. Általában hamar kialakul a közösségi élmény a csoporttagok között, és emiatt még jobban várják, hogy újra olyan emberekkel találkozzanak, akik talán mást is látnak belőlük, mint a szokásos környezetük. Most egy 10 alkalmas női csoportot viszünk Dervalics Dóra kolléganőmmel, ahol a művészetterápia mellett a mozgás eszköztárát is alkalmazzuk, és a bejelentkező körben gyakran elhangzik, hogy nehéz volt magukkal foglalkozni az eltelt hónapban, de legalább most amíg itt vannak ez lesz a fókuszban.
Miért jobbak a csoportos művészetterápiák?
Én nagyon szeretem az egyéni folyamatokat, de akinek csak tudom ajánlani szoktam, hogy próbálja ki magát csoportos terápiában is, mert a közösség ereje rengeteget tud hozzátenni a belső munkához. Néha csak abban, hogy megéljük nem vagyunk egyedül a fájdalmunkkal, van aki megtart és elfogad a nehéz érzéseinkkel együtt is.
Felléphetnek szinkronicitások is, amikor teljesen különböző hátterű emberekről derül ki, hogy hasonló dolgokon mentek keresztül. Ez önmagában rengeteget jelenthet. Arról nem is beszélve, hogy mindannyian az emberi kapcsolatainkban elszenvedett sérüléseink miatt vagyunk a terápiás folyamatainkban, és ezeket a sebeket csak az emberi kapcsolatok tudják meggyógyítani.
Rengeteg ember küzd megfelelési kényszerrel – bizonyítási vággyal – el tudják engedni ezeket az érzéseket az emberek a művészetterápián?
A terápia elején szoktak lenni emiatt fennakadások, ezért mindig azzal kezdjük, hogy elmondjuk: az esztétikum nem számít, csak az, hogy az alkotás belülről jöjjön. Főleg azoknál szoktak lenni nehézségek, akik valamilyen képzőművészeti pályáról érkeznek, és a technikai „bravúrkodás” elviszi a figyelmet a belső munkáról. Fontos, hogy az elkészült munkákat sohasem minősítjük, nincsenek jobb vagy rosszabb alkotások. Ami ott megjelenik az elkészült munkában, az egyfajta lenyomata az alkotó belső világának, és emiatt pont úgy jó, ahogy van.
Amikor már kialakult egy biztonságos, megtartó légkör, akkor szoktunk arra lehetőséget adni, hogy a csoporttagok visszajelezzenek egymásnak, hogy kit miben/hogyan szólított meg egy adott alkotás. De itt is fontos hangsúlyozni, hogy a visszajelzés legalább annyira szól a hozzászólóról, mint az alkotóról.
Milyen esetekben, mélységekben segíthet a művészetterápia?
Ez teljes mértékben a résztvevőn múlik. Az egyéni konzultációk során pszichológusként sok technikát használok a tanulmányaimból adódóan: a problémák verbális átbeszélése mellett szerepet kap a relaxáció, az imagináció, és a művészeti technikák mellett gyakran dramatikus technikák is megjelennek. Van, akinek az egyik, van, akinek a másik megy könnyebben, ez alapján építem fel a közös munkát. A művészetterápia rengeteget tud oldani olyan lelki csomókon is, amik akár évtizedekkel korábban alakultak ki. De akiben sok a félelem és az ellenállás ott a technika önmagában nem tud áttörést elérni, csak a konzultációs kapcsolat biztonsága segíthet elmélyíteni a folyamatot.
Hogyan zajlik maga a terápia?
Van egy konkrét témánk, amivel foglalkozni fogunk az alkalom során, legyen például az anyaság. Ez egy nagyon komplex téma és számos irányból megközelíthető (saját anyával való kapcsolat, gyermekkori emlékek, szüléssel kapcsolatos fantáziák, félelmek, társadalmi elvárások, stb.). Annak megfelelően válogatjuk ki az inspirációs eszközöket, szövegeket, zenéket, imaginációs képeket, hogy mire szeretnénk ezek közül fókuszálni. Ezekkel készítjük elő magát az alkotást, hogy mire a résztvevők belekezdenek a munkába, addigra már aktivizálódjanak bennük a témával kapcsolatos érzések, tapasztalatok, gondolatok, amiket így bele tudnak vinni a készülő műbe. Az alkalom végén pedig van lehetőség arra, hogy megosszák egymással élményeiket, esetleg kapcsolódhassanak egymás munkáihoz, de mindig csak olyan szinten, amennyire akkor és ott komfortos számukra.
Hogy látod, aki több időt tölt alkotással az felszabadultabb, jobban tisztában van önmagával?
Attól függ kinek, miről szól az alkotás. Ha magamért teszem, a saját örömömre, a saját nyugalmamért, akkor az alkotás a belső munka része tud lenni. Ha pedig képesek vagyunk nyitottan és reflektíven tekinteni a munka közben átélt élményekre úgy kezdetét veheti egy felszabadító, kalandos, életre szóló önismereti utazás.
