„Ha a karanténból nem új tudással vagy vállalkozással jössz ki, akkor nem időd hiányzott, hanem a kitartásod.” „Ne sírj annyit utána, úgysem volt olyan jó!” „Nézd, másoknak mennyivel rosszabb, mint neked. Nem kellene panaszkodnod!”
És még sok-sok tanács és közhely, amivel valójában egyetlenegy dolgot érünk el: a másik érzelmeit és nehézségeit a földbe tiporjuk. Ilyenkor azt élhetjük meg, hogy nem elég, hogy vannak most fájdalmas események az életünkben, amik miatt rosszul érezzük magunkat, de még amiatt is bűntudatunk lesz, hogy egyáltalán rosszul vagyunk. Furcsa ördögi kör ez, mégis annyira gyakori, hogy amint sírni kezdünk, inkább elütjük egy viccel, vagy azonnal eltereljük a figyelmünket. Vagy éppen valamibe temetkezünk, munkába, értelmetlen kapcsolódásokba, sportba, csak érezni ne kelljen.
Rengetegszer magunk is olyan mérgező mondatokkal narráljuk a belső történéseink, hogy „csak túlreagálod”, „túlságosan érzékeny vagy”, „egy ilyen hisztis ember senkinek nem kell”. Ezek egykori vagy mostani környezetünkből berögzült mintákból származhatnak, mondjuk elhitették velünk, hogy a boldogság titka a rózsaszín szemüveg, és hogy a megoldás a kellemetlen érzésekre az, hogy úgy teszünk, mintha nem is lennének.
A gond ezzel, hogy amennyiben nem élünk meg egy érzelmet, az a szervezetünkben fokozott stresszreakcióként jelenik meg, vagyis hiába rugdossuk be a trágyát a szőnyeg alá, attól előbb-utóbb büdös lesz, és különböző pszichológiai, de akár fizikai problémákhoz is vezethet. Magunkat emésztjük a beragadt érzelmekkel, olyan védőréteget képezve magunkra velük, ami hosszú távon nem csak az intenzív negatív állapotoktól, de magától az élet esszenciájától kímél meg minket.
Hiszen az élet értelme nem az, hogy mindig minden oké legyen. Nincs mindig nyár, és nem tudunk folyamatosan belélegezni. És nem is kell. A sós teszi olyan élvezhetővé az édeset, és fordítva, és személyiségünk olyan részeit ismerhetjük és csiszolhatjuk még a legkellemetlenebb érzések üdvözlésével is, amire másképp talán soha nem találnánk rá.
Tudom, sokan tényleg nem kaptak erre mintát. Arra, hogy rendben van, ha nem vagy rendben, sőt, mindezt szabad mutatni, lehet róla beszélgetni. Arra, hogy a legfájóbb érzésekkel is lehet ülni, anélkül, hogy azonnal próbálnánk elhessegetni őket, vagy átalakítani valami mássá. Nem kell megoldani őket. A lelki fejlődés folyamatában is napról napra azt látom, hogy sokszor nem a szenvedés az, ami idővel jóval kisebb lesz, hanem a kapacitásunk ennek kezelésére, az életerő nő meg körülötte. Ez hatalmas szabadság, mert lehetővé teszi, hogy végre leszakítsuk átmeneti állapotaink láncait, és rájöjjünk arra, hogy bármilyen kínzó és nyomasztó is egy-egy gondolat vagy érzés, az csak egy érzés vagy egy gondolat. Csak jön, majd megy. Anélkül, hogy bármit is tennünk kéne. Úgyhogy fogadjuk őket úgy, mint látogatókat fogadnánk, akik bármilyen ruhában is legyenek éppen, emlékeztetnek arra, hogy a lent és fent váltakozása, a mélység csupán egyetlen dologra jelzés: hogy élünk.
Csirmaz Luca – pszichológus
