+36 30 371 5180 | 1112 Budapest, Nevegy köz 2. 

blog

Felhőtlen kismamaság, vagy mégsem?

Esküvő, gyerek, boldogság. De mi van, ha mégsem ilyen egyszerű?
Soha nem voltam az a típus, aki kislányként esküvőset vagy anyásat játszott volna, én inkább voltam rendőr, szuperhős, vagy katona. Persze barbie-ztam, de ő kommandós barbie volt, aki megmentette a plüssöket a gonosz boszorkánytól. Ahogy nőttem, úgy lett egyre nyilvánvalóbb számomra, hogy a klasszikus anyaszerep nem nekem szól, így nem is égetett a vágy, hogy gyerekem legyen. Persze, tudtam, hogy majd egyszer lesz, de nagyon távoli dolognak tűnt.
Amikor megismerkedtem a későbbi férjemmel, megváltozott valami. Nem szépen és finoman, hanem szinte robbanásszerűen jött az érzés, hogy én bizony gyereket akarok. Most, itt és azonnal. Megbeszéltük, hogy az esküvőig várunk, de onnantól zöld utat kap a baba, jöhet amikor csak akar.
Elterveztem mindent. Maximum a második próbálkozásra sikerül, mi úszunk a boldogságban, a nagyszülők ájuldoznak a boldogságtól, majd megszületik hipp-hopp az én édes gyermekem, és boldogan élünk míg meg nem halunk.
A valóság azonban elég gyorsan arcul csapott. Az első évben még tartottam magam, magamra erőltettem a pozitivitást és a reménykedést. Figyeltem az étkezésre, elmentem minden kivizsgálásra ami létezett, de nem lettem várandós. Persze havonta teszteltem, mert minden apró testérzetet jelnek vettem, hogy most sikerült. Minden egyes hónapban összeomlottam, majd miután összeszedtem magam, reménykedtem, hogy talán most sikerül.
Folyamatosan azt éreztem, hogy alkalmatlan vagyok arra, hogy anya legyek. A nők legősibb tudása nincs meg bennem, mert nem leszek várandós. Körülöttem mindenki terhes volt, az utcán csak a kismamákat láttam. Amikor egy barátnőm azzal hívott, hogy várandós lett, kívül mosolyogtam, belül ordítottam és toporzékoltam, vádoltam magam, hogy nekem még ez sem sikerül. A hab a tortán az volt, amikor a nőgyógyászom kismama lett. Azt hiszem ott omlottam igazán össze. Közben a környezetem sem volt mindig a legtámogatóbb. Volt olyan rokon, aki kérdőre vont 2 évvel az esküvőnk után, hogy nekünk miért nincs még gyerekünk, volt, aki minden találkozás alkalmával megkérdezte, hogy terhes vagyok-e már. A „kedvenc” kérdésem a „mikor jön a baba?” volt.
A férjem jobban kezelte a helyzetet, mint én. Ő bízott mindkettőnkben, és amikor el akartam hagyni, mert nem tudok teherbe esni, akkor sem engedett el, pedig ő is nagyon vágyott már gyerekre. Ő türelmes volt, nem csak velem, hanem a környezetből érkező tapintatlan kérdezőkkel szemben is. Én ekkor már nem igazán válaszoltam az ilyen kérdésekre, mert fogalmuk sem volt a kérdezőknek arról, hogy milyen mély sebekbe tenyereltek bele ezekkel a kérdésekkel.
Nekem a megváltást a tanulás hozta. Akkoriban kezdtem el kineziológiát és a jógát tanulni. Ezt a két módszert nem tudom elválasztani egymástól. A kineziológia segítségével értettem meg a saját belső félelmeimet, ráláttam a blokkjaimra, majd oldottuk is ezeket. A jóga pedig a megnyugvást hozta el számomra, ráadásul a testemnek is hihetetlenül jól tesz nemcsak az ászanázás, hanem a légzőgyakorlatok végzése is. A háborgó elme lenyugtatására pedig a legjobb eszköz a tapasztalatom szerint.
2018-ban úgy döntöttem, hogy elkezdem kiépíteni a másik életem, ami a kineziológiára és a jógára alapul. Hetente tartottam női jógát, és elkezdtem klienseket vállalni, akiken akkor még csak gyakoroltam. Az események is ekkor gyorsultak fel.
Apukám ebben az évben váratlanul meghalt. 2018.05.22-én, egy nappal a születésnapom után pozitívat teszteltem. Életem első pozitív tesztje volt, de nem tudtam felhőtlenül örülni, mert azonnal átfutott rajtam, hogy mi van, ha elveszítem a babát.
Nyolc hetes várandós voltam, amikor felmondtam az akkori munkahelyemen, és este ahogy hazaértem elkezdtem vérezni. Azonnal rohantunk az orvoshoz, aki 3 pici hematómát látott a baba körül. Mondanom sem kell, mennyire pánikoltam. Öt hét szigorú fekvés következett, így a 13. héten már minden rendben volt. A 17. héten amnion szalagot láttak a baba mellett, ami azért veszélyes, mert akár csonkíthatja is a picit. Újabb pánik tört rám, hiszen nem tehettem semmit, hogy megóvjam a kisbabám, akit annyira vártunk. Megnyugodni a 30. heti ultrahang után tudtam, amikor se hematóma, se amnion szalag nem volt látható a baba mellett, ráadásul megvolt mindene, aminek kellett.
Azóta két boldog kisfiú anyukája lettem, de az útnak még nincs vége. Ha kíváncsi vagy, hogy a szüléseim után mikkel kellett megküzdenem, itt tudod elolvasni.
A történetem azért meséltem el, hogy mások is erőt meríthessenek belőle. Nem szabad feladnunk akkor sem, ha sok nem várt kihívással kell szembenéznünk, hiszen ezek csak megerősítenek bennünket és közelebb juttatnak önmagunkhoz.
Ha úgy érzed, hogy valamiben elakadtál, akkor keress fel, hiszen a kinezilógia adta módszerek nagyon nagy segítségedre lehetnek a gátló gondolatok és érzések elengedésében, képessé tesznek arra, hogy más irányból szemléljük az életünket.

feliratkozom hírlevél

Iratkozz fel a hírlevelünkre, ahol sok hasznos információval látunk majd el, hogy nagyobb betekintést nyerhess stúdiónk életébe.

blog további bejegyzések