Rosszul viszonyulunk az érzéseinkhez és sokszor rossz következtetéseket vonunk le belőlük. Félünk, hogy ha átélünk egy-egy érzést, abba bele is ragadunk, majd aszerint cselekszünk. Holott az érzések valódi természete épp maga a mozgás. Ha hagyjuk a szabad áramlásukat, akkor jönnek-mennek, mint a felhők az égen. Épp úgy kellene viszonyulni hozzájuk, ahogy gyerekként a fűben fekve figyeltük a mozgásukat és mindenféle formát fedeztünk fel bennük. Tanúként, átélve, mégis kívülről szemlélve őket.

Ellenben, ha megtanulunk tudatosan kapcsolódni ahhoz a részünkhöz, ami állandó, mentes a dualitás törvényeitől, átível teret és időt, akkor képesek leszünk egy erős tartással szemlélni változékony érzéseinket. Nem válunk érzéseink kiszolgáltatottaivá, cselekedeteink vágyvezéreltség helyett mélyebbről fakadnak majd.
Bízzunk és kapcsolódjunk halhatatlan részünkhöz, ahol az állandóság biztos támaszát érzékelhetjük. Itt bújnak a megkérdőjelezhetetlen, mély érzeteink, a szeretet biztos tudata, ami bőkezűen megengedi a sötét felhők átvonulását az égen.
