Beszélő arcok Archívum | Középpont Jógastúdió

A lélek lenyomata

Kosztin Emese — Wed, 30 Mar 2022 13:09:44 +0000

Középpontunk - Székács Zsófia

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem pszichológus szakán végeztél, majd egyetem után rögtön a művészetterápia felé fordultál. Miért ez az irány vonzott?

Olyan családba születtem, ahol adott volt a művészetek iránti fogékonyság, ahol az alkotói munka a mindennapok részét képezte. Édesapám festőművész, de mikor gyermek voltam, még kerámiával dolgozott. Emiatt mindenhol grafikák/tervek voltak fellelhetőek a lakásban, aminek különböző pontjait az elkészült kerámiák, később festmények díszítették.

Anyai nagyszüleimtől pedig láttam, hogy hogyan lehet elmélyülni egy-egy tevékenységben, kötésben, horgolásban. Ugyanezt a csendességet, elmélyülést kerestem kiskamaszként én is a varrásban, amit édesanyám segítségével fedeztem fel magamnak. Boldoggá tett, hogy a két kezem munkájával hozok létre valamit. Nekem végül a tánc lett az igazi szerelem, ami az egész kamaszkoromat és az egyetemi éveimet is végigkísérte. A pszichológia szak befejezésekor is aktív táncosként és jelmeztervezőként dolgoztam egy társulatnál, így adta magát, hogy a LEA Művészetterapeuta képzésén folytassam a tanulmányaimat.

Milyen személyes kötődésed / milyen személyes gyógyulási történeted fűződik a művészetek felé?

Már kisgyermekként is szerettem rajzolni, zenélni, táncolni. Emlékszem, nem lehettem több nyolc évesnél, amikor egy otthon fabrikált körző segítségével elkezdtem mandalákat rajzolni egy vázlatfüzetbe. Minden oldalra egy új, színes, geometrikusan szerkesztett körmotívum került, és engem lenyűgözött a folytonosság, az ismétlődés és az a szimmetria, ami jellemezte ezeket a formákat. Nyugalmat találtam bennük. Kitaláltam magamnak különböző projekteket, amikben hol modellező gyurmákkal, gyöngyökkel, fonalakkal, hol festékekkel dolgoztam, és ameddig ezekkel foglalatoskodtam, addig megéltem a biztonság és a nyugalom békés érzését. Sok szorongás és feszültség volt bennem akkoriban, és az alkotás segített kiszabadulni ezekből a nehéz állapotokból.

Mi volt az első szembesülésed azzal, hogy a művészetterápia hatékony, hogy működik a módszer?

Visszagondolva a képzés elejére, úgy ültem ott, mint aki elvárja, hogy „na, most aztán tanítsanak meg mindenre”, de a szívem mélyén nem hittem a folyamatban. Zárkózottan és ellenállással vártam a csodát. Az egyik első alkotásom egy akvarell volt. Könnyű bevezető témával kezdtünk, egy napsütéses őszi napból inspirálódtunk, és én tűpontosan láttam magam előtt, hogy mit szeretnék megfesteni és hogyan. Miután kb. 40 percen át teljes erőfeszítéssel munkálkodtam azon, hogy meglegyenek a megfelelő tónusok és árnyalatok, rá kellett jönnöm, hogy akarhatok én bármit, a vizezett papíron elfolyó vízfesték teljesen mást gondol, mint én. A száradás utáni végeredmény egy színgyenge paca lett, és én ott ültem csalódottan, hogy hát most ennek miért is kéne örülnöm. Akkor még távol voltam attól, hogy megértsem a varázslatot ebben a terápiás műfajban, de azt már akkor éreztem, hogy ahhoz, hogy sikerüljön nekem is hagynom kell, hogy formálódjak, hogy az eszközök formáljanak.

Hogyan képes a művészetterápia ablakot nyitni a kliens belső világára?

Vannak olyan érzések és gondolatok, amiket szinte folyamatos elfojtásban tartunk. Ezek általában olyan társadalmilag/etikailag/morálisan nem elfogadható tartalmak, amiket az emberek gyakran még maguk előtt is szégyellnek. A harag, az elkeseredettség, a kilátástalanság, a szomorúság, a gyűlölet mind-mind olyan érzések, amikről azt tanultuk, hogy nem szabad kifejeznünk, kimondanunk.

Természetesen az egy nagyon fontos társadalmi szabályozás (lenne), hogy nem vezetjük le egy másik emberen a dühünket, az agresszív késztetéseinket. De emellett nem tanuljuk meg azt, hogy akkor mégis mit lehet tenni ezekkel a nehéz érzésekkel. Hogyan adhatjuk ki magunkból úgy, hogy nem ártunk a másiknak, de nem is pusztít bennünket belülről. A mérgező pozitivitásról nem is beszélve, ami szinte mindenhol körülvesz bennünket. Gyakran a környezetünk már előre közli velünk, hogy hogyan is kellene éreznünk magunkat egy adott helyzetben, és ilyen közegben mégis hogyan lehetnénk őszinték akár saját magunkkal is. Pedig nem vagyunk robotok, és a hála-szeretet-büszkeség érzése mellett ugyanúgy megfér az szomorúság-harag-csalódottság is. Csak ha az utóbbi háromról nem akarunk tudomást venni, akkor az elnyomott érzések szép lassan lázadni kezdenek és felőrölnek minket belülről.

A művészetterápia többek között ebben is sokat tud segíteni. Ugyanis az alkotói munka közben katalizálódhatnak ezek az elfojtott érzések, letagadott gondolatok, és az adott technika segítségével ki is dolgozhatjuk őket magunkból. Néha csak az elmélyült munka végén, a kész művet szemlélve csodálkozunk rá, hogy milyen intenzív érzések jelennek meg az alkotásban. És bár sokszor bekapcsol egyfajta gátlás/tagadás: „most úgy tűnik, de én nem azt akartam ám kifejezni”, de lényegében a folyamat már elindult.

Milyen művészetterápiás technikák léteznek? Mutassunk be egy-kettőt!

A művészetterápiának számos válfaja van, a képzőművészeti terápia mellett létezik zeneterápia, valamint mozgás- és táncterápia is. Én alapvetően képzőművészeti terápiában képződtem, de a zene például ennek a módszernek is kiemelten fontos részét képezi.

Sok mindentől függ, hogy egy adott témát milyen eszköz segítségével dolgozunk fel (akvarell, pasztell, kollázs, szén, agyag, stb), általában intuitív módon választjuk ki, hogy az adott alkalommal melyeket használjuk. Rövid idő alatt ki szokott alakulni, hogy kinek melyik technika a kedvence, melyiket használja a legnehezebben, melyiknél él meg ellenállást. Az újságpapír darabokból összeállított kollázs sokaknak megkönnyíti az elején az alkotói munkát, mert „csak” válogatniuk kell a kész vizuális alapanyagokból, és kompozícióba illeszteni őket. Amikor valakinek egy vonal húzása is feszültséget okoz, olyankor nagy könnyebbség, ha csak keresgélni, válogatni és ragasztani kell. Ezt a technikát emiatt sokan szeretik. De teljesen más hatást vált ki például az agyag. A megmunkálásához kell az erő, hogy az anyag elkezdjen alakulni a kezünk alatt, mondhatjuk, hogy az egész test részt vesz a folyamatban, és rengeteg energia tud felszabadulni a formálás közben. Néha nem is tudjuk az elején, hogy mi is lesz a végeredmény, aztán azt vesszük észre, hogy ahogy folyamatosan formálódik, szép lassan alakot ölt az alkotásunk.

A művészetterápián belül milyen univerzális szimbólumok léteznek, amik segíthetnek minket?

A szimbólumokban pont az a csodálatos, hogy nem egyértelmű a jelentésük. Sőt, egy szimbólum egyszerre jelképezhet egy bizonyos dolgot és annak az ellentétét is. Rajtunk is múlik, hogy mit mozgat meg bennünk az adott jelkép, mire vagyunk nyitottak, mi elől zárkózunk el.

Vegyük például a sötétséget. A sötétség evolúciós szempontból automatikusan hozza magával a félelmet, hogy el kell rejtőzni, be kell zárkózni, mert a sötét hideg és átláthatatlan, bármikor támadás érhet bennünket. Viszont van a sötétségnek másik oldala is. Felidéződhet bennünk általa egy biztonságos, puha, meleg, körülölelő takaró, ami mint akár az anyaméh megtart, védelmet ad, amiben súlytalanul és könnyedén lebeghetünk. De a sötétség érzéki tartalommal is bírhat, rejtett, titkos élményeket hozhat, ahol eltompul a látás, és a többi észlelési csatorna dominál.

„A szimbólumok megtörik életünk címkézős jellegét.” Hogyan?

Azt látom, hogy az emberek szeretnek beállni bizonyos címkék, akár diagnózisok alá. Még akkor is, ha ezek a címkék nem pozitívak. Mintha azáltal, hogy egy halmazhoz tartoznak máris nagyobb biztonságban éreznék magukat, és tudnák, hogy mi a következő lépés. A szimbólumok pont a többértelműségük miatt nem hagyják ezt.

A színhasználat is jelentés hordozó?

Igen, a színhasználat jelentéssel bírhat, de sohasem szabad általánosítva, vagy kontextusából kiragadva jelentőséget tulajdonítani neki. Elgondolkodtatható lehet, ha valaki folyamatosan színtelen-szürke alkotásokat készít, vagy ha következetesen elhatárolódik egy-egy árnyalattól.

Ugyanúgy az is, hogy mennyire tudja a rendelkezésére álló felületet használni, hogy tud-e kapcsolódni egy adott technikához, esetleg vannak-e látványos választóvonalak, határok a műveiben. Ezeket érdemes ilyenkor finoman visszatükrözni, és beszélgetés közben óvatosan körüljárni a lehetséges okokat. Régebben például sokszor kerültem a piros színt, és pont az alkotói folyamatok során tanultam meg megbarátkozni ezzel az árnyalattal.

Ez a mondatod megfogott: „nincs tét nélküli napunk” – mit értesz ezalatt? Ilyen rohanó üzemmód mellett, hogy látod, az ember képes megpihenni egy csoportos művészetterápián?

Nekem személy szerint borzasztóan nehéz időt találnom magamra. Annak ellenére is így van, hogy tudom és terjesztem is, hogy milyen elengedhetetlenül fontos a mentális jólléthez az-az állapot, amikor csak magamért, a mindennapokból kikapcsolódva létezem. Mert a megszokott életterünkben mindig lesz valami, ami hirtelen nagyobb prioritást élvez: foglalkozni egy szerettünkkel, befejezni egy elmaradt munkát, vagy még gyorsan felporszívózni, mert túl nagy a kosz. Még egy igazi szabad nap sem lehet tét nélküli. Fiatal felnőtt klienseim gyakran számolnak be arról, hogy nyugodtan sorozatot nézni sem tudnak, mert folyamatosan ott dolgozik bennük a bűntudat, hogy miért nem inkább a szabad levegőn valami hasznossal ütik el üres óráikat. Mintha még a pihenésben is teljesítenünk kéne valakinek.

Ha pedig már bekerülünk a felnőtt taposómalomba, és próbálunk egyensúlyt találni a munka és a család között, késő este teljesen kizsigerelve semmihez sincs energiánk. Jobb esetben pihenünk vagy olvasunk, vagy a képernyőre ragadva foglaljuk le magunkat. Pont emiatt tud nagyon értékessé válni, amikor valaki belekezd egy csoportos terápiás folyamatba (legyen szó bármilyen irányzatról), mert onnantól kezdve, hogy elköteleződik, már helyet teremt a folyamatnak az életében, és ha esik, ha fúj ott van az alkalmakon. Általában hamar kialakul a közösségi élmény a csoporttagok között, és emiatt még jobban várják, hogy újra olyan emberekkel találkozzanak, akik talán mást is látnak belőlük, mint a szokásos környezetük. Most egy 10 alkalmas női csoportot viszünk Dervalics Dóra kolléganőmmel, ahol a művészetterápia mellett a mozgás eszköztárát is alkalmazzuk, és a bejelentkező körben gyakran elhangzik, hogy nehéz volt magukkal foglalkozni az eltelt hónapban, de legalább most amíg itt vannak ez lesz a fókuszban.

Miért jobbak a csoportos művészetterápiák?

Én nagyon szeretem az egyéni folyamatokat, de akinek csak tudom ajánlani szoktam, hogy próbálja ki magát csoportos terápiában is, mert a közösség ereje rengeteget tud hozzátenni a belső munkához. Néha csak abban, hogy megéljük nem vagyunk egyedül a fájdalmunkkal, van aki megtart és elfogad a nehéz érzéseinkkel együtt is.

Felléphetnek szinkronicitások is, amikor teljesen különböző hátterű emberekről derül ki, hogy hasonló dolgokon mentek keresztül. Ez önmagában rengeteget jelenthet. Arról nem is beszélve, hogy mindannyian az emberi kapcsolatainkban elszenvedett sérüléseink miatt vagyunk a terápiás folyamatainkban, és ezeket a sebeket csak az emberi kapcsolatok tudják meggyógyítani.

Rengeteg ember küzd megfelelési kényszerrel – bizonyítási vággyal – el tudják engedni ezeket az érzéseket az emberek a művészetterápián?

A terápia elején szoktak lenni emiatt fennakadások, ezért mindig azzal kezdjük, hogy elmondjuk: az esztétikum nem számít, csak az, hogy az alkotás belülről jöjjön. Főleg azoknál szoktak lenni nehézségek, akik valamilyen képzőművészeti pályáról érkeznek, és a technikai „bravúrkodás” elviszi a figyelmet a belső munkáról. Fontos, hogy az elkészült munkákat sohasem minősítjük, nincsenek jobb vagy rosszabb alkotások. Ami ott megjelenik az elkészült munkában, az egyfajta lenyomata az alkotó belső világának, és emiatt pont úgy jó, ahogy van.

Amikor már kialakult egy biztonságos, megtartó légkör, akkor szoktunk arra lehetőséget adni, hogy a csoporttagok visszajelezzenek egymásnak, hogy kit miben/hogyan szólított meg egy adott alkotás. De itt is fontos hangsúlyozni, hogy a visszajelzés legalább annyira szól a hozzászólóról, mint az alkotóról.

Milyen esetekben, mélységekben segíthet a művészetterápia?

Ez teljes mértékben a résztvevőn múlik. Az egyéni konzultációk során pszichológusként sok technikát használok a tanulmányaimból adódóan: a problémák verbális átbeszélése mellett szerepet kap a relaxáció, az imagináció, és a művészeti technikák mellett gyakran dramatikus technikák is megjelennek. Van, akinek az egyik, van, akinek a másik megy könnyebben, ez alapján építem fel a közös munkát. A művészetterápia rengeteget tud oldani olyan lelki csomókon is, amik akár évtizedekkel korábban alakultak ki. De akiben sok a félelem és az ellenállás ott a technika önmagában nem tud áttörést elérni, csak a konzultációs kapcsolat biztonsága segíthet elmélyíteni a folyamatot.

Hogyan zajlik maga a terápia?

Van egy konkrét témánk, amivel foglalkozni fogunk az alkalom során, legyen például az anyaság. Ez egy nagyon komplex téma és számos irányból megközelíthető (saját anyával való kapcsolat, gyermekkori emlékek, szüléssel kapcsolatos fantáziák, félelmek, társadalmi elvárások, stb.). Annak megfelelően válogatjuk ki az inspirációs eszközöket, szövegeket, zenéket, imaginációs képeket, hogy mire szeretnénk ezek közül fókuszálni. Ezekkel készítjük elő magát az alkotást, hogy mire a résztvevők belekezdenek a munkába, addigra már aktivizálódjanak bennük a témával kapcsolatos érzések, tapasztalatok, gondolatok, amiket így bele tudnak vinni a készülő műbe. Az alkalom végén pedig van lehetőség arra, hogy megosszák egymással élményeiket, esetleg kapcsolódhassanak egymás munkáihoz, de mindig csak olyan szinten, amennyire akkor és ott komfortos számukra.

Hogy látod, aki több időt tölt alkotással az felszabadultabb, jobban tisztában van önmagával?

Attól függ kinek, miről szól az alkotás. Ha magamért teszem, a saját örömömre, a saját nyugalmamért, akkor az alkotás a belső munka része tud lenni. Ha pedig képesek vagyunk nyitottan és reflektíven tekinteni a munka közben átélt élményekre úgy kezdetét veheti egy felszabadító, kalandos, életre szóló önismereti utazás.

A A lélek lenyomata bejegyzés először Középpont Jógastúdió-én jelent meg.

Középpontban az ember

Kosztin Emese — Mon, 29 Nov 2021 13:09:44 +0000

Középpontunk - Epresi Dóra

Mit gondolsz, már gyerekkorban lehet látni, hogy kinek milyen hivatás való?

Azt gondolom, hogy igen, a nyomai, a magok már akkor ott lehetnek az egyénben. Van, aki pályakezdőként szembesül ezzel a kérdéssel, de olyan is van, aki már tíz, tizenöt éve egy adott szakmában dolgozik, és akkor jön rá, hogy még sincs a helyén. Nekem ekkor vissza kell keresnem a nyomokat, hogy gyerekkorában vajon mit szeretett, mit élvezett, mi az, amibe belefeledkezett. Megkönnyítheti a gyerek útját, ha a szülők észreveszik, miben jó a gyermekük, de ez nem feltétlenül szükséges. Nálunk például némi ijedelmet okozott, amikor a szüleim rájöttek, hogy engem milyen problémákkal találnak meg mások, akár felnőttek, akár gyerekek.

Szerinted miért fordultak feléd a gondjaikkal már gyerekkorodban az emberek?

Soha nem okozott számomra nehézséget meghallgatni a másikat. Kíváncsian és nyitottan fordultam az emberek felé, egyszerűen, természetesen, belülről jövően. Figyelek az emberekre, és jólesik figyelni rájuk. Kislányként a társaim bátran fordultak felém, és találtak meg a legkülönfélébb kérdéseikkel, bizonytalanságaikkal. Valahogy érezték, nekem elmondhatják a problémáikat. Nem ítélkeztem. Mindig erős kapcsolódásaim voltak az emberekkel.

Honnan hozod ezt a fajta nyitottságot, érzékenységet?

A nagymamám közvetlensége mélyen megérintett. Sokat voltam vele gyerekkoromban, és emlékszem, mindig együtt jártunk a piacra, ahol minden emberhez volt egy-két jó szava. Áradt belőle a kedvesség és ez az emberekhez való odafordulás példaértékű volt számomra. Sosem voltunk autoritás tisztelő család, a szüleim az embert nézték, soha nem a pozíciót. A jellemük alapján ítélték meg az embereket. Nekem ez sokat segített, akkor is, amikor a minisztériumban dolgoztam, ami egy hierarchikus szervezet. Akkoriban, kezdőként, volt, hogy ezredesekkel kellett egy tárgyalóasztalhoz ülnöm, de ez nem okozott nehézséget, mert nem volt meg bennem a tekintélyelvűség, nem voltam megijedve attól, hogy a mellettem ülőnek mi a titulusa. Egyenrangúnak, egyenlőnek tartok minden embert.

Életem, és személyiségem meghatározó része, amikor nyolc éves koromban anyukám megbetegedett, majd hat évvel később tolószékbe került. Emiatt sokkal nagyobb problémákkal lettem megterhelve, mint ami a koromhoz képest reális lett volna. Több ismerősöm is mondta, hogy menjek el gyógypedagógusnak, foglalkozzak mozgássérültekkel, hiszen van tapasztalatom azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell egy kerekesszékes emberrel bánni, tudom, milyen nehézségekkel szembesülnek. De felismertem, hogy napi szinten, hivatásszerűen nem tudnék édesanyáméhoz hasonló betegségben szenvedőknek jól segíteni, túl sok mindent hozna fel bennem, ami nem lenne jó se a betegnek, se nekem. Ha segítek, akkor jól akarok segíteni. Fontos, hogy megfelelő önismeretünk legyen, hogy tudjuk, mit bírunk el. A segítő hivatásnál ez különösen lényeges.

Közgazdász lettél, de már akkor is tudtad, hogy ez csak egy részed…

Igen, megbeszéltem a szüleimmel, hogy először közgazdász, majd pszichológus leszek. A döntésemnek racionális oka volt. Matekfaktos voltam a gimnáziumban, ezért azt gondoltam, hogy könnyebb elsőre a közgazdaságtan felvételi, mint a pszichológia. De a pszichológia iránt mindig is nagyon erős érdeklődés volt bennem.

Ezek szerint mindig is tudtad, hogy mi akarsz lenni?

Nem volt ez számomra ennyire egyszerű. Nem akartam pszichológus lenni a szónak a legszorosabb értelmében. Ahogy közgazdász sem. De mindkettő megmozgatta a fantáziámat. Azt gondoltam, hogy a pszichológiához túl racionális vagyok, a közgazdaságtanhoz túl érzelmes. Éreztem, hogy nem leszek jó helyen, ha csak az egyiket, vagy a másikat választom. Valahogy a kettő között lett volna jó. (nevet) A közgazdász diploma megszerzése után el kellett kezdenem dolgozni, ami mellé nem fért be a pszichológia szak. Végül szervezetszociológus-közgazdász lettem, ez közelebb van a pszichológiához. Egyébként pszichológiát már tizenhét éves korom óta tanulok, kezdetben önállóan, majd egy magániskolába jártam évekig Daubner Béla pszichiáterhez, F. Várkonyi Zsuzsa pedig már hat éve a mentorom.

Végül hogyan lettél coach?

Volt bennem félelem, hogy mégis, hogyan leszek közgazdász diplomával a zsebemben valaha is pszichológus. A gyerekeim születése után ismét sokat olvastam pszichológiai témájú könyveket. Nagyon igyekeztem jó anya lenni, rengeteg mindennek utánanéztem a gyermeknevelés kapcsán, amiről a pszichológia ír. Így automatikusan nagyon sokat foglalkoztam újra a pszichológiával. Óriási fordulópont volt az életemben, mikor megszülettek a gyerekeim. Sok minden helyreállt bennem, sőt az anyaság adta meg, hogy merjek az lenni, aki mindig is szerettem volna, hogy levetkőzzem a külső-belső elvárásokat, a különböző kontrollokat. Mélyültem az anyaságtól.

A fiam kétéves volt, amikor Olaszországban éltünk, ahol egy napon értesültem arról, hogy Bagdy Emőke tehetséggondozási programot indít, amihez kutatásokat végez. Írtam neki egy levelet, hogy jelenleg Olaszországban élek, és ha tudok neki segíteni adatokkal, akkor írjon nekem, mert szociológus-közgazdász vagyok, de szeretnék a pszichológia irányába elindulni. Így kialakult közöttünk egy beszélgetés, azt mondta, ha legközelebb Magyarországon leszek, keressem fel. Így történt, hogy leültünk beszélgetni, ő pedig felvázolt különböző utakat, hogy hogyan érhetném el a célomat, hogyan fordulhatnék a pszichológia felé. Ezután a coaching teljesen egyértelmű választás volt számomra.

Megtaláltad az utad…

Igen. Miután hazajöttem Olaszországból, a coach képzést úgy végeztem, hogy közben a minisztériumban dolgoztam. Majd egy korábbi fejvadász kollégám, akivel még HR-es koromban dolgoztam együtt, áthívott munkatársnak a részben saját vállalkozásába. Hat órában voltam HR tanácsadó, majd egy-két évvel később ügyvezető-helyettes. Miután vége lett a napi hat órás munkaidőmnek, heti két-három napban coach klienseket fogadtam este hatig. Három, négy év után olyan sokan kerestek, hogy szólnom kellett a főnökömnek, hogy ez így nem fog menni. 2018-ra elvégeztem a LEGO tréning képzést is, és szerettem volna trénerként dolgozni, de az már végképp nem fért volna bele az életembe. Döntenem kellett, hogy család és coaching, vagy család és fejvadászat, mert az, hogy család, coaching és fejvadászat együtt, már túl sok volt. A coachingot választottam. Így indult el fokozatosan a saját vállalkozásom.

Jellemzően az üzleti szférában dolgozom. Többek között olyan kérdésekben segítem a hozzám fordulókat, hogy milyen szakmát válasszanak? Miben tudnának kiteljesedni? Hogyan működhet jobban a cégük? Különböző munkaügyekről beszélünk.

Említetted a LEGO® SERIOUS PLAY® módszerét. Ez miben segíthet az embereknek?

A LEGO® SERIOUS PLAY® (LSP) mögött egy nagyon komolyan kidolgozott módszertan áll, amit pszichológusok, közgazdászok és oktatáskutatók hoztak létre. A LEGO gyár is válságba került, mikor bejöttek a piacra a különböző számítógépes játékok. Mindenféle stratégiai megbeszéléseket tartottak, hogy hogyan tudnák elkerülni a csődöt. Két megbeszélés közötti szünetben az akkori vezérigazgató behozatott egy doboz LEGÓT, mondván, hogy fáradtak vagyunk, kapcsolódjunk ki egy kicsit. A szünetben legózás közben folytatódott a beszélgetés, és a munkatársak azt vették észre, hogy annyi jó ötlet született, miközben legóztak, amennyi az egész megbeszélés alatt nem. Erre felfigyeltek a LEGO-nál, és megbíztak különböző szakembereket, akik kidolgozták az ún. LEGO® SERIOUS PLAY® módszerét, ami a hand-mind experience-re épül, vagyis hamarabb megépítem, mint ahogy megfogalmazom.

Az LSP különböző üzleti, vállalati problémák megoldására alkalmas szervezetépítési, szervezetfejlesztési módszertan. Nekem a szervezetfejlesztési hátterem miatt profilba vág ez a módszer. A LEGO itt egy modellező és új tudást generáló módszertani elem: kirakom azt, ami bennem van. Nagyon meghatározó, hogy a szakembernek, aki az LSP-t használja, milyen háttértudása van, milyen az attitűdje. Az a lényeg, hogy milyen kérdést teszek fel, mit kell, hogy megépíts, ha leülsz velem szemben. A tapasztalataimból merítem, hogy egy workshopon mit kérdezek, készülök előre agendával, de valójában menet közben, a csapatot megismerve áll össze, hogy mi az, amire nekik valójában szükségük van, milyen irányba akarnak menni, mit akarnak kihozni az egészből, mire kíváncsiak.

Az LSP-nek négy eleme van. Először is van egy feladat, valami, amit meg kell építeni. A második maga az építkezés. A harmadik, mikor az alany elmondja, hogy mit épített, a negyedik pedig, mikor a résztvevők rákérdeznek a számukra fontos területre – praktikusan pl. arra, hogy az adott építményen minek mi a jelentősége, így, együtt születik egy közös tudás – ez a reflektálás része. Én szervezetek esetében a módszert leginkább a stratégiai gondolkodás erősítésére szeretem használni, hogy kiderítsük, a cég merre haladjon tovább, milyen üzletágat építsen ki, hogy hogyan lehet jövőt építeni és fejlődni.

Mit gondolsz, miért alakul ki az emberekben a kapunyitási pánik és hogyan lehet ezen segíteni?

Egy szó ugrik be elsőre: a bizonytalanság. Ha bizonytalan vagyok a jövőmet illetően, bizonytalan vagyok saját magammal kapcsolatban és ez félelmet okoz: mi lesz velem, hogyan tovább? Azzal kapcsolatban, hogy a kapunyitási pánik mostanában miért erősödhetett fel, az a teóriám, hogy egyrészt szétváltak a generációk, már nem élünk együtt a nagyszülőkkel, kevésbé erősek a biztonságot adó családi kötelékek, kevésbé érezzük a hátunk mögött a család erejét, mint akár 30 éve. A biztonság a generációs változás miatt kevésbé adott. Másrészt, sokfajta egyéb bizonytalanság is közrejátszhat: miből fogunk tudni megélni, ki tudom-e fizetni az albérletet, jó párt választottam, jó hivatást választottam? Carol S. Dweck pszichológus Szemléletváltás című könyvében azt mondja, hogy nagyon sokat segít, ha fejlődési szemlélettel nézzük az életet, és nem rögzülten. Azt nézzem, hogy az adott kudarc hová, merre vihet engem tovább. A kudarc a fejlődési út része.

Van olyan elv vagy mondat, ami meghatározó az életedben?

A HR tanácsadó cégnél egy alkalommal textiltervezőket interjúztattam. Beszélgettem egy Berlinben élő textiltervezővel, akinek az önéletrajza úgy kezdődött, hogy „néhány dolog, amit az életem során megtanultam”. Az egyik pont így szólt: What is important for you, is important for you. Vagyis, ami neked fontos, az neked fontos. Ez a mondat mély nyomot hagyott bennem. Azt hiszem, hogy ez mindent átölel, amiben coachként hiszek.

Arra biztatok mindenkit, hogy ha fontos valami, akkor küzdj érte! Én segítek, de küzdeni neked kell. Benne van az is, hogy abban nem voltam és soha nem is leszek jó partner, hogy üljünk és keseregjünk. Meghallgatom a problémát nagyon szívesen egyszer, kétszer, de harmadszorra azt mondom, hogy oké, az első találkozásunk óta eltelt három hét, azóta mit tettél, hogy jobb legyen? Ha pedig az a válasz, hogy semmit, akkor nem én vagyok a neked való szakember. Én nem tudok valakivel úgy dolgozni, hogy találkozzunk tizenötször, és a tizenötödik alkalommal még mindig ott tartunk, ahonnan az első találkozáskor elindultunk. Hatékonyságra törekszem.

Ha az emberről nem kiskanállal vakarják le a vakolatot, hanem vésővel, annak más a hatékonysági foka, de más az igénybevétel erőssége is. Éppen ezért minden esetben engedélyt kérek a klienseimtől, hogy “erős” legyek, ha úgy érzem, hogy egy erősebb, provokatívabb módszer számukra hasznosabb lenne. F. Várkonyi Zsuzsa azt mondta, az együttérző képesség és a racionalitás jó egyensúlya az, amit velem kapcsolatban kiemelendőnek tart. A segítői munkában elengedhetetlen a nagyfokú empátia, elfogadás és támogatás. Számomra – és ahogy látom, az engem választó klienseim számára is – különösen fontos, hogy mindez párosuljon egyfajta nagyon erős racionalitással, hogy mindig szem előtt tartsuk, hogy abban a helyzetben, amiben éppen a kliens van, a konkrét lépések szintjén mit lehet tenni. Fel kell mérnem, hogy a másik mire képes, mit bír el. De a nulladik, legfontosabb lépés mindig az, hogy érezzem a másikat. Mert a középpontban mindig a másik, az ember áll.

A Középpontban az ember bejegyzés először Középpont Jógastúdió-én jelent meg.

Más ember lennék nélküle

Kosztin Emese — Wed, 04 Aug 2021 18:17:39 +0000

Középpontunk - Schwarzenberger Éva Julianna

Húsz évvel ezelőtt ismerted meg a kineziológia módszerét. Mikor és hol találkoztál vele először?

Egy barátság során. Van egy jó barátom, akivel amióta csak ismerjük egymást, részesei vagyunk egymás életének. Együtt jártunk gimnáziumba, főiskolára – ahol ő pánikbeteg lett. Állandó fejfájás kínozta. Félt elhagyni az otthonát. Metró, lift és repülőgép fóbiája lett. Gyógyszert kapott, amit több évig szedett. De a gyógyszer mellett nem lehetett kisbabája. Eldöntötte, hogy abbahagyja a tabletták szedését és megküzd a betegségével. A döntés után a kezébe akadt, az akkor még úton, útfélen megtalálható Pesti Est műsorfüzet: „Kezeld kineziológiával a pánikbetegséged!” – olvasta a véletlenül megtalált, hozzá szóló szavakat. És a kineziológia módszere működött.

Először „csak” lecsökkentették a gyógyszert – nyilván az orvossal együttműködve – majd elhagyhatta. Nem voltak többé pánikrohamai. Az ő gyógyulása a szemem előtt zajlott le, ennél hitelesebb, szemmel láthatóbb bizonyítékkal még sosem találkoztam. Az ő tapasztalata a kineziológiával, olyan volt nekem, mint egy fáklya…

Így léptél rá te is a kineziológia útjára…

Huszonéves voltam. Éltem a hétköznapinak mondható, kötelességtudó, jól beosztott életem. Nem foglalkoztam azzal, hogy van a lelkem. Az érzésekről, a mély, bennünk feszülő, megbújó érzelmekről, nálunk nem volt szó otthon. Nem gondoltam arra, hogy a lélekkel foglalkozni kell… Egy rendszeresen visszatérő egészségügyi probléma miatt mentem el először kezelésre. Azt gondoltam, ha a barátnőmnek megoldást nyújtott, akkor talán nekem is segíthet ez a módszer. És nemcsak segített, hanem felforgatta az egész világom, a szemléletmódom, az élethez és az önmagamhoz való hozzáállásom. Teljesen más emberek lennék ma nélküle.

Miért, milyen ember voltál előtte?

Félős, pesszimista, negatív világképű.

A kineziológus akihez jártam, egy nagy tudású, a lélek és a világ összefüggéseit jól látó, tapasztalt szakember volt. Ő ajánlotta nekem Louis L. Hay Éld jól az életed című sikerkönyvét is. Előtte nem tudtam, hogy a saját gondolataimmal irányítani, befolyásolni tudom az életem. Azt hittem, csak megtörténnek a dolgok, hogy majd lesz valami, bőven elég, ha csak sodródom. Céltalanul éltem. Reklám szakon végeztem, ami számomra annyira volt jó, hogy rájöjjek, mennyire nem vagyok kreatív. Ma máshogy döntenék. Emlékszem magamra: egyáltalán nem volt önbizalmam, nem mertem kitűzni egy nagyobb célt, mert azt hittem, úgy sem tudom elérni. Most pedig tudom, hogy bármit is szeretnék, meg fogom tudni valósítani. Kizárólag rajtam múlik.

Hogyan segít rajtunk embereken a kineziológia?

Érzelmi stressz hatására, a bal agyfélteke pánik üzemmódba kapcsol, ami „üss vagy fuss” reakció néven vált ismertté. Ha az érzelmi stressz állapotából kiszabadulunk, képesek leszünk nyugodtan és hatékonyan reagálni, mivel a bal agyfélteke logikája és a jobb agyfélteke kreativitása is akadálytalanul elérhető lesz. A kineziológia egy alternatív, holisztikus jellegű, képesség és személyiségfejlesztő önismereti módszer. Célja a jelenbeli és múltbeli érzelmi blokkok feloldása, a tudatosság fejlesztése, és a kiegyensúlyozott energiaáramlás útjában álló akadályok felszabadítása, az izomtesztelés és meghatározott korrekciós gyakorlatok segítségével. Az energetikai akadályok elhárításával beindul a test öngyógyító mechanizmusa.
Agyunk minden eseményt rögzít fogantatásunk pillanatától kezdve, és minden amit tapasztalunk hatással van ránk, arra, hogy egy adott szituációban hogyan döntünk, mit választunk.

Újra és újra játsszuk a múltbeli eseményeket más-más formában vagy életterületen. Egészen addig, amíg ezt tudatosan fel nem ismerjük (az izomtesztelés és a Viselkedési Barométer segítségével).
Munkánk során ezeket a tudatalattiban elrejtett információkat tudjuk tudatosítani, aminek következtében a múlt negatív eseményei nem irányítanak többé minket észrevétlenül.

Mi volt számodra az egyik legfontosabb, amin a te életedben segített ez a módszer?

A házasság. Szerelmes voltam, és szerettem volna férjhez menni. De mégis hogyan, ha magát a szót sem tudom kimondani? Házasság… Ma már megy, de egykor félelemmel vegyes szorongás, távolságtartás és veszedelem kapcsolódott bennem ehhez a szóhoz. A házassággal kapcsolatban nem láttam magam körül semmi olyat, ami biztató volna. Sokáig hittem és biztosan állítottam magamban: „Ha ez ilyen, én nem kérek belőle.” Láttam milyen csenddel bántani… Több kineziológiai oldás és egy mélyből fakadó, az egész testemmel belerázkódó sírás után feloldódtam. Kinyíltak a lakat alatt lapuló érzések. Felszabadultak. És hagytak szeretni.

Hogyan zajlik egy kineziológiai oldás?

Én a One Brain módszerrel dolgozom, ami Gordon Stokes, Daniel Whiteside és CandaceCallaway nevéhez fűződik. Ők alkották meg a Viselkedési Barométert, melynek segítségével könnyen be lehet azonosítani azokat az érzelmeket, amelyek gátolnak bennünket céljaink elérésében. Gordon Stokes azt is felismerte, hogy az oldás akkor lehet igazán hatásos, ha a múltban minket ért negatív érzelmi töltést is semlegesítjük. Hiteles és tudományosan alátámasztott metódus.

Első lépésként felsorolod, hogy milyen problémáid vannak, hogy min szeretnél változtatni az életedben. Majd az izomtesztelés segítségével kiválasztjuk, melyik a jelenlegi legfontosabb az általad elmondottak közül, és ezzel kapcsolatban megalkotunk egy pozitív célt, amit el szeretnél érni.

Utána meghatározzuk a megoldatlan érzelmi stresszt és a rossz gondolati beidegződéseket, amik meggátolnak abban, hogy a képességeidet teljesen kihasználd. Ezek után korrekciót választunk az oldási technikák széles skálájából, azzal a céllal, hogy a negatív érzelmeket a lehető leggyengédebb módon távolítsuk el a testből és az elméből.

A korregresszió segítségével pedig ki tudjuk deríteni, hogy a múltban mikor blokkolódtunk le egy-egy rossz élmény hatására, ami mind a mai napig befolyással lehet a viselkedésünkre, majd megváltoztathatjuk érzelmeinket az adott múltbeli eseménnyel kapcsolatban. És bár a negatív szituáció emléke megmarad, a jövőben már nem lesz negatív emocionális töltete a dolognak. Ezért gátolni sem tud minket a továbbiakban, mert nem fogunk rá negatívan reagálni.

Végül, ha szükséges, újabb gyakorlatok végzését is kérhetjük, mintegy házi feladatként, amik megerősítik az oldás hatását.

A pályafutásod alatt mik voltak a legemlékezetesebb sikerélmények?

Általában olyan kérdésekkel jönnek hozzám a kliensek, ami az én életemmel is összefügg, amivel nekem is volt már dolgom az életben. Például elhatároztam, hogy nagyobb rendet fogok otthon tartani, mert a rendetlenség felülkerekedik rajtam. Majd annyiban hagytam a dolgot. Erre milyen kliens érkezik hozzám? Akinek az volt a célja, hogy szeretne rendet tudni maga körül, de biztos van valami pszichés elakadása és ezt oldjuk meg. Három hónapig járt a kezelésekre, majd küldte a fotókat az egyre rendezettebb otthonáról. Nála a pszichés elakadás a meg nem született testvérével függött össze.

Öt évvel ezelőtt eljött hozzám egy fiatal anyuka, akinek az volt a problémája, hogy két évnél tovább nem tudott megmaradni egy munkahelyen sem és ez már nagyon zavarta. Valahányszor letelt a két év, érezte, hogy már nem szereti a munkáját és menne tovább… Az oldás során a kitesztelt életkorban egy régi történet öltött testet: volt három legjobb barátnője, akikkel megszakadt a barátsága, amikor ő egy csínytevésben nem tartott velük. A lányokat alaposan megbüntették a rosszaságért, rá pedig megharagudtak, amiért nem lett „cinkostársuk.” Nem tudták megbeszélni a helyzetet. Pont két évig tartott a barátságuk, utána többet nem állt helyre a kapcsolatuk, sőt rideggé vált. Ezt a múltbeli élményt játszotta újra, minden munkahelynél. Az oldás utáni napon, két telefont is kapott és két új helyre is elhívták dolgozni. Az egyiket kiválasztotta, és azóta is ott dolgozik, immáron öt éve.

A kezelésnek mely momentuma szerinted a legintimebb, legizgalmasabb?

A korregressziós vizsgálódás. Amikor azt kutatjuk, hogy mely életszakaszban blokkolódott az adott elakadás, a probléma, hogy mikor alakult ki az a viselkedés, amivel egy ahhoz hasonló szituációban reagálsz. Van az agyadban egy olyan rész, – közös integratív terület a neve-, ami azért felelős, hogy amikor veszélybe kerülsz, listázza a régi tapasztalatokat és az alapján indít el egy cselekvést. Ilyenkor nem tudsz gondolkodni, hanem a régi berögzült mintáid alapján cselekedsz. Meg tudjuk keresni, hogy ez mi volt, mikor történt, és párhuzamba tudjuk állítani a jelennel, így fel tudjuk ismerni, hogy a mostban mit tudnál másképp csinálni – úgy, hogy neked jobb legyen.

Sok fájdalommal találkozol a munkád során. Téged mi tart meg belülről?

A lelkesedés, a lehetőség az örök változtatásra. A mai napig lelkesít, ahogyan egy-egy oldás közben kibontakoznak a múlt és a jelen összefüggései, ahogy lehetőséget kapunk arra, hogy úgy alakítsuk a saját jövőnket, ahogyan mi szeretnénk.

Hiszem, hogy minden okkal történik. Ha valami rossz, akkor abból később jobb lehet. Minden azt szolgálja, hogy mi tanuljunk és többek legyünk. A fehér és a fekete is, a jó és a rossz is. Minden értünk van, minden értünk történik.

A Más ember lennék nélküle bejegyzés először Középpont Jógastúdió-én jelent meg.

A belső hangom szerint élek

Kosztin Emese — Fri, 31 Jul 2020 13:07:00 +0000

Középpontunk - Román Judit

Színészet, pszichológia, jóga. Melyik, hogyan lett az életed része?

Kislányként sok minden érdekelt, de nem tudtam mi az, ami igazán én vagyok. „Irigyeltem” is azokat, akik már gyerekkorukban határozottan tudták, hogy merre induljanak, hogy mi is az ő céljuk. Majd rájöttem, nem kell, hogy egyetlen utat válasszunk.

Dráma tagozatra jelentkeztem, ahol egy csodálatos tanárnő oktatott minket, akire ma is szeretettel emlékszem vissza. Felejthetetlen lelkesedéssel, tudással, energiával és adni akarással tanított, és vette körül a diákjait. Mégis, belőlem hiányzott a színészethez szükséges versenyszellem. Emiatt a pszichológia fakultációt választottam. Majd megismertem a szerelmet, és ez a szerelem újra visszaterelt a színház világába. (mosolyog)

Hamar felfedeztem: a pszichológia és a színészet közel áll egymáshoz. Az én életemben, a színészet volt a pszichológusom, mert általa kerültem közelebb a belső világomhoz, ahhoz, hogy megértsem, mit és miért érzek.

A színpadon, az előadás közben feloldódtam, nyoma nem volt a szorongásaimnak, és éreztem: ez nemcsak nekem jó, hanem másoknak is. Adhatok valamit, egy idegennek, valami olyat, ami jó, és ezt az eufórikus élményt, az adni tudás élményét érzem a jóga tanításban is. (mosolyog)

Azt mondtad érzékeny, szorongó lány voltál… Hogyan tudtál változtatni ezen?

Mint ahogyan sokan, én is hozok traumákat a gyerekkoromból, amiket mélyen eltemettem és amikről sokáig azt gondoltam, hogy én ezeket a fájdalmakat már rég feldolgoztam. A színészet sokat segített abban, hogy feloldjam a bennem élő szorongásokat, majd bejött az életembe a jóga és mindent összekuszált. (nevet)

Felszínre hozta a szívem mélyén letapadt, magamban hordozott terhek súlyát. Kénytelen voltam bevallani magamnak, nem gyógyultak meg a múlt sebei.

Újra el kellett kezdenem foglalkozni mindazzal, ami fáj. Ez egy nagyon nehéz időszak volt, de ma már tudom, megérte, mert végre érzem: nincs meg bennem az a belső nyomás, vagy nevezzük hiányérzetnek, amit éveken át cipeltem magamban nap mint nap. Megtanultam, hogy élnek bennünk hiányok, amiket akár gyerekkorból, vagy örökletesen, de viszünk magunkkal… és ezek a hiányok az egész életünkre hatással vannak, de tehetünk, és tennünk is kell ellenük, azért, hogy ne arról szóljon az életünk, hogy folyton ezt a hiányérzetet akarjuk csillapítani.

A mozgás mindig része volt az életednek, de a jógát választottad egyedüli „útitársadnak”. Miért?

Gyerekkoromban szertornáztam, de itt is állandó verseny helyzetbe kerültem, amitől rögtön szorongani kezdtem. A szaltó például kifejezetten nem ment, és amikor erőltették, akkor annál inkább nem sikerült. (mosolyog) Érzékeny voltam, a lelki nyomásra kifejezetten. Teniszeztem, kézilabdáztam és egy időben rendszeresen futottam a Normafánál. A Színművészeti Egyetemen pedig rendszeres mozgás volt az életünk.

44 évesen, a harmadik gyermekem születésénél volt egy jelentős fordulópont az életemben. Eldöntöttem: ha újra, és valószínűleg utoljára, de megadatott, hogy ismét édesanya lehetek – akkor szeretném ennek minden percét kiélvezni.

De eszembe jutottak a múlt dilemmái: „Hogyan feleljek meg egyszerre mint színésznő és mint anya?” „Menjek vissza a színházba és megint ne legyek otthon esténként?”

Nekem ezek a kérdések huszonévesen is lelkiismeret furdalást okoztak. Az én válaszom az, hogy nem lehet megfelelni, legalábbis én nem tudtam. Eldöntöttem: itthon maradok és az anyaságnak szentelem magam. Csodálatos néhány év volt. Közben viszont jöttek a felkérések és velük együtt a kérdések, merre tovább? Egy barátnőm ekkor hívott el jógázni, ahol már az első óra után éreztem, hogy ez az összes eddigi általam kipróbált mozgásformától különbözik… Mert változtat, fejleszt és nem csak a testemet, hanem a lelkemet is. A gondolatok mint a gyorsvonat jönnek-mennek a fejünkben és ha sikerül egy dologra koncentrálnunk, akkor az elme elcsitul, ezzel együtt az idegrendszer is megpihen.

Jóga közben létre tud jönni egy meditatív állapot, ami a fizikai testünknél sokkal mélyebben hat – és én egyre többet szerettem volna tudni erről a mélységről.

Majd az első óra után négy évvel, már oktattam is, persze eleinte csak barátoknak.

Mit tanultál magadról a jógán keresztül?

Önmagammal szemben mindig nagyon kritikus voltam, de a jóga órák alkalmával rájöttem: nem baj, ha észreveszem a hibákat, az a fontos, hogy ezt hogyan kommunikálom, hogy mindig építő legyen amit, és ahogyan mondok.

Fontos, hogy merjünk kiállni a véleményünk, a gondolataink mellett, hogy összhangban legyen a belső hangunk és ahogy élünk.

Olyan ember vagyok, aki ma már megengedi magának, hogy azt csinálja, amit a belső hangja diktál. (mosolyog) Sokáig éltem úgy, hogy ellent mondtam a szívemnek, nem követtem őt, sőt letiltottam, maradjon inkább csendben, de most már örülök ha „beszél hozzám”, mert végre érzem, hogy tudok és akarok is a belső hangom szerint élni.

A A belső hangom szerint élek bejegyzés először Középpont Jógastúdió-én jelent meg.

Amit az élet ad, azt elfogadom!

Kosztin Emese — Sat, 25 Jul 2020 13:07:00 +0000

Középpontunk - Szoyka Enikő

Sokáig féltem, és ragaszkodtam a félelmeimhez. A ragaszkodás és a félelem meghatározó motívuma volt az életemnek, egészen sokáig…

Mindössze 39 éves voltam, amikor 2007-ben beteg lettem. Az orvos azt mondta van egy jó híre: „Gyógyíthatatlan a betegsége, de kezelhető.” Eldöntöttem, meggyógyítom magamat.

Az első dolog, ami a gondolataimban felmerült, a jóga volt, pedig előtte sosem találkoztam vele. Kétségek nélkül indultam el a jóga után, a jóga útján. Elkezdtem órákra járni és vándoroltam, egyik óráról a másikra.

„Vándorlásaim” során rájöttem, hogy az elmúlt évek taposó malmában, se időm, se energiám, se bátorságom nem volt ahhoz, hogy meghalljam a saját bensőm hangját, a szervezetem kiáltását.

Kerestem egy bizonyos választ, egy választ, amit azt gondoltam, majd a jóga megad – nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mit is vártam, de egyik órán sem találtam meg. (mosolyog) Emiatt 2010-ben beiratkoztam egy hatha jóga oktató képzésre, majd később annak egy bizonyos ágával, Iyengar jógával folytattam… Ekkor történt egy áttörés, valami, amit közel engedtem magamhoz… Az Iyengar jóga volt az a jóga típus, aminek a szellemisége és katonás stílusa könnyedén vált a részemmé. Többen mondták, hogy inkább olyan irányba menjek, ami hiányzik belőlem, a játékosság és a lazaság felé, de az nem én lennék. Az Iyengar jóga precizitása szinte áradt belőlem.

Az első képzésen egy filozófia tanár – aki csak két napot töltött velünk a tanfolyamon – megváltoztatta az életem.

Sokáig hittem, hogy a jóga csak test gyakorlatokról szól, hogy majd a gyakorlatokon keresztül megtalálom a kérdéseimre a választ – de ott megértettem, hogy valójában milyen keveset is tudok a világról, magamról és a jóga mély, titokzatos világáról. Az a két nap olyan volt, mintha az egész rólam szólt volna, az oktató annyira rá tudott hangolódni a tanítványaira, hogy úgy éreztem, ismer engem. Rávilágított arra, hogy eddig hogyan éltem, és hogy mennyire másképp is lehetne élni. (mosolyog)

Megtanultam tőle egy fontos mondatot: „Az embernek mindig van választási lehetősége.” – de én egészen idáig, 39 éves koromig nem tudtam, vagy csak nem akartam tudni. Mert ugye könnyebb becsukni a szemünket…

Túl sokáig a társadalom, a mások és a saját magam által kreált elvárások szerint éltem. Féltem és féltem elengedni azt, amiben éltem. Félelem és ragaszkodás – ettől a kettőtől meg kellett szabadulnom, és a jóga erőt adott az elengedéshez..

Ha valakit elér egy komoly betegség, vagy egy nagy változás az életében, hirtelen arra eszmél, hogy hiába van nagyon sok ember körülötte – a szerettei, barátai, ismerősei – a problémák megoldásakor, feldolgozásakor nagyon egyedül van. Ma már tudom, hogy teljesen mindegy, hogy minek nevezed, de kell valami, ami hitet ad.

Válassz bármit, de ha tanácsolhatnék valamit, azt mondanám, hogy olyan dolgot válassz, amit nem vehetnek majd el tőled. Nekem ilyen a jóga. Mindig veled van.

A maximalizmusom miatt elkezdtem továbbképzésekre járni, csiszolgattam, fényesítettem magamban a tudást, amit megtanultam. Az egyik oktatóm szólt rám, mint ahogy édesanyák szoktak a gyermekükre, hogy hagyjam már abba az állandó tökéletesítgetést és vágjak bele!

Pontosan ezt mondta: „Dobjam már végre piacra magam!” (nevet)

Nem lehet csak könyvekből elsajátítani a tudást, kell a gyakorlat!

Lehet sosem kezdtem volna el… Bár nem ez volt a végső lökés. Az első órámat sem önszántamból tartottam. (nevet) Helyettesítéssel kezdtem. Amikor megkértek, hogy tartsam meg az órát már nem a régi, aggodalmaskodó énem döntött, hanem a változásban, fejlődésben lévő lelkem:

„Amit az élet ad, azt elfogadom, mert az élet nem ajánl fel olyan dolgokat, amivel nem tudsz megküzdeni.”

Az első órám előtt rettentően izgultam, remegett a gyomrom és kivert a víz, de mikor becsuktam az ajtót és ráültem a matracra, szemben a gyakorlókkal, éreztem, hogy a nyugalom átölel…

45 évesen végre először éreztem: a helyemen vagyok és ezt a betegségemnek köszönhetem, mert elterelt oda, ahol lennem kell.

Ma pedig már annyira szeretném átadni azt a tudást, azt a jó érzést, amit én megtapasztaltam a jóga által, hogy sokszor vissza kell fognom magamat, mert túl lendületes, erőteljes leszek az óráimon. (mosolyog) Például nem értem, ha valaki azt mondja: „Ezt inkább nem csinálom, mert fáj!” De miért baj, ha néha fáj? Persze egészséges, biztonságos keretek között… Ilyenkor is jelez a testünk és szerintem csak így lehet megismerni ezt a bonyolult szerkezetet… és rajta keresztül sok minden mást is…

Nagyon örülnék, ha mindenki jógával, ászana- és légző gyakorlatokkal kezdené a napját,vagy legalább néhány napüdvözlettel, egyszerűen azért, mert jó frekvenciára állít, mert erőt ad.

Ahogyan az a felirat is, amit egy indiai mesében olvastam, amit a gyűrűmbe vésve hordozok: „Minden elmúlik egyszer!”

És ez jó hír, mert mindenre igaz: ha örülsz, értékeld, mert elillan, ahogy az is, ha épp nagyon fáj valami…

A Amit az élet ad, azt elfogadom! bejegyzés először Középpont Jógastúdió-én jelent meg.

Dolgunk van egymással!

Kosztin Emese — Mon, 25 May 2020 16:35:00 +0000

Középpontunk - Kovalik Orsi

Már kamaszként is szerettem volna a dolgok mögé látni, megérteni, mi mozgatja az embereket legbelül. Tizenkét éves lehettem amikor elkezdtem érdeklődni a vallások iránt, könyveket olvastam és ha tehettem különböző Istentiszteletekre jártam. Különbözőségeket láttam, de mégis megtaláltam bennük az egység élményét. Kerestem, hogy melyikkel is tudnék azonosulni…

Budakeszi csendes környezetében nőttem fel a természethez közel, ahol lóháton jártam be a közeli erdőket.

Kislány voltam, mikor apukám vett egy lovat, akit a kert végébe költöztetett. „Morcival” elválaszthatatlanok lettünk. Ő tanított meg arra, hogyan kapcsolódjak a testtartásommal, a súlypontommal, a mozdulataimmal és az érintésemmel egy olyan lényhez, akivel nem tudok beszélni.

Itt kezdődött az igazi jóga élmény az életemben, mert ma már tudom, hogy ez egy olyan nyelv, amin keresztül a lényünk legmélyével tudunk kapcsolatot teremteni. Amikor jógázunk a testtől indulva, a légzésen át, eljutunk egy tisztább, csendesebb tudatállapotba, ahol a kettősségek feloldódnak és a felismerések megszületnek.

A Buddhizmus és a Krisna tudat kapcsán, kíváncsiságból tévedtem be az első jógaórámra. Emlékszem, hogy mennyire zavarban voltam, mert csak felnőttek vettek körül.

Meg is kérdeztem az oktatót: „Bejöhetek? Még nem vagyok nagykorú!” (mosolyog) Mosolyogva fogadta az érdeklődésem, mondta, ha nem értek valamit jelezzek nyugodtan. Könnyen vettem az utasításait, valahogy ismerősnek tűntek a feladatok, olyan volt mintha már csináltam volna őket valahol. (nevet)

Következő héten már magammal cipeltem az anyukámat is. Szerettem volna, ha ő is megtapasztalja azt a jót, amit én éltem meg az órán. Majd mégis elterelődtem a jóga ösvényéről…

Megjártam a szüleim által ajánlott szakmai utakat: újságíró, lovas oktató, kozmetikus lettem. Mikor újra készen álltam a jógával való komolyabb találkozásra, már 29 éves voltam és két gyermekes édesanya. (mosolyog)

„Orsi, lehoznád Budapestről az egyik oktatót a táborba? Elromlott a kocsija és időre kellene itt lennie.” – 8 évvel ezelőtt ezzel a kérdéssel fordult hozzám a húgom, aki rendszeresen jógázott. Én épp ráértem és szívesen segítettem.

Az óra végeztével, mikor indultunk visszafelé, odajött hozzám az oktató, hogy szeretné kifizetni a benzinpénzt, majd mélyen a szemembe nézett: „Ugye tudod, hogy nekünk dolgunk van egymással?”

Nem vettem komolyan a szavait, ráhagytam. De valahogy mégis bennem maradt ez az élmény. Ritkán mondanak ilyet az embernek. (mosolyog)

Néhány héttel később felhívtam. Kitaláltam, hogy megkérem, tartson egy jógaórát nekem az erdő közepén, a kedvenc lovas helyemen, ha már úgyis dolgunk van egymással. (nevet) Arra számítottam, hogy nemet fog mondani, de helyette csak annyi volt a reakciója, hogy nagyon szívesen. Felhívtam a barátnőimet, hogy jöjjenek el ők is, mert az erdő közepén fogunk jógázni.

Az oktató kedvessége és nyitottsága, az ahogy felénk fordult nagy hatással volt rám és az élmény, amit ott megéltem, elindított valami életre szólót.

Olyan jógaórát tartott, hogy innentől kezdve tudtuk: jógázni fogunk. Éveken keresztül gyakoroltunk a nappalimban, immár egy kis csapattá érve mikor egyik alkalommal odahívott magához: „Nemcsak velem volt dolgod, hanem magával a jógával is. Indulj el ezen az úton! Jelentkezz oktatóképzésre!” Hallgattam rá, tovább haladtam… (mosolyog)

Ekkor nem álltam valami fényesen anyagilag és az oktatóképzéseket drágának találtam. Épp készültem lemondani a tervemről… mikor a szemem elé került egy hirdetés. 200 órás képzésen tanulhatsz, egy indiai mestertől Budapesten. Kétszer annyiba került, mint amikre korábban sokalltam a pénzt.

Amikor megláttam az indiai jogini fotóját, tudtam: nála kell tanulnom, minden sejtem ezt lüktette. (mosolyog)

Dr. Indu Arora nagyon szigorú tanítónk volt, sokan fel is adták útközben a nála való tanulást. Néha én is azt éreztem, hogy nem bírom, sem a tempót, sem az elvárt mennyiséget. Később jöttem csak rá, hogy ezeket a tanításokat, és mélységüket másképp nem lehetett volna átadni.

Indu képzésén a jóga és az ajurvéda (indiai hagyományos orvoslás) kéz a kézben járt.

Így egy olyan szemléletet kaptunk a tanításunkhoz, ami a gyakorlót minden szinten figyeli: mind testi, mind energetikai, mind tudati szinten.

Megtanultuk, hogyan kell egyénre szabott terápiás jellegű órát tartani, az öt őselem arányát harmonizálni a gyakorlás segítségével. Mert az ajurvéda szerint ezek helyes arányának felbomlása okozza a zavart az emberben, mind testi, mind lelki, mind tudati szinteken.

Míg az ászanák lecsendesítik az elmét, a pránajáma gyakorlatok energetizálják a testet.

A meditáció gyakorlásával pedig megértésre talál az ember minden szinten önmagával és a külvilággal kapcsolatban. A megértéssel megszületik az elengedés, az elengedéssel pedig a szabadság élménye.

Az ajurvédikus jógaterápián keresztül érkezett meg hozzám az érzés: megtaláltam a helyem a világban – az idáig vezető út pedig végig azt tükrözte, hogy milyen kapcsolatban voltam önmagammal.

A Dolgunk van egymással! bejegyzés először Középpont Jógastúdió-én jelent meg.