Középpontunk - Gartai Kinga
Már gyerekkorodban is voltak arra utaló jelek, szituációk, hogy másképp „látsz”, mélyebben értesz?
Öt éves koromig a nagyszüleim neveltek Kolozsváron, már ekkor voltak jelei annak, hogy sok dolgot másképp látok, mint a legtöbb ember. De én ezt természetesnek éreztem, nem gondoltam arra, hogy mások másképp működnek, másképp látják a dolgokat. Már az óvodában volt egyfajta belső késztetésem, amit akkor még nem neveztem nevén. Azt éreztem, hogy „mesélnem” kell a gyerekeknek. Olyan érzés volt, mintha feszítené valami a mellkasomat, egyfajta erő, motiváció és vágy, hogy megosszak dolgokat a csoporttársaimmal. Az óvónénik nem értették mit is szeretnék, hiszen nehéz is lett volna megmagyarázni nekik valamit, amit még én sem tudtam megfogalmazni magamnak. De voltam annyira akaratos, hogy célt érjek, és az óvónők engedték, hogy kibontakozhassak. Amikor körbeültek az ovis társaim, nagyon meg kellett nyugodnom és ekkor egyszer csak azt éreztem, mintha a fejem fölött lenne egy örvény, egy plusz jelenlét érzésem volt, és innentől kezdve tudtam, mit kell mondanom. A gyerekek érdeklődve figyeltek, szerették, ahogy mesélek.
Ezek a mesék tulajdonképpen a gyerekek nyelvén szóló tanítások voltak. A kicsik még tudattalanul érzékelik, hogy mi rejlik a mese szimbólumai mögött. Értik a mese jelrendszerét, bennük még élénken él ez a dimenzió.
Van emléked arról, hogy mi szerettél volna lenni kislányként?
Nagycsoportos koromban költöztem a szüleimmel Ceglédbercelre. Ekkor még mindenféle valaki szerettem volna lenni. Az általános iskolában sokszor az alapján döntöttünk egyik vagy másik hivatás mellett, hogy éppen milyen sorozat ment a tévében. (nevet) Például, ha orvosos sorozatot láttunk, akkor a fél osztály orvos akart lenni. Majd amikor az iskolában számítástechnika szakkör indult, már az első óra után eldöntöttem: programozó leszek. Elvarázsolt, hogy programozóként begépelsz egy szöveget, ami az avatatlan szem számára teljesen érthetetlen, majd a kódok hatására kirajzolódik a képernyőn valamilyen forma, mondjuk egy kis helikopter. Kitartottam a választott utam mellett. A Közgazdasági Szakközépiskolába mentem Ceglédre, mert ott volt számítástechnika szakirány, majd az ELTE-re matematika-informatika szakra, aminek elvégzése után kilenc évig dolgoztam programozóként, és szerettem.
Informatikus voltál – most pedig a lélekkel foglalkozol. Éles váltás – minek a hatására vett az életed ekkora fordulatot?
Azért hagytam el a pályát, mert az élet válaszút elé állított. A munkám mellett mindig volt valamilyen hobbim, és mindig olyasmi, ami pont ellentéte volt a munkámnak. Volt, hogy fotóművész akartam lenni, egy időben pedig rendszeresen jártam lovagolni. Mindig új utakat kerestem. A programozás mellett – hiába szerettem – éreztem, hogy valami még hiányzik az életemből. Egyszer épp az interneten böngésztem, amikor egy hirdetés ugrott fel a képernyőmön. A Shiatsu Iskolát reklámozták. Amikor megláttam, szinte villámcsapásként ért a felismerés: ezt a valamit kerestem. Éppen egy hétvégi alaptanfolyam indult, amire azzal a lendülettel jelentkeztem is. Borzalmas volt. Az elején nagyon rosszul éreztem magamat.
Erősen feszegette a komfortzónám határait, mivel alapvetően zárkózott természetű vagyok. Fellélegeztem, mikor véget ért a hétvége. Ennek ellenére, egy belső hang azt súgta: mégis el kellene kezdenem a Shiatsu Iskolában az első szemesztert.
Addigra már megtanultam, hogy hallgatnom kell a belső megérzéseimre. A második szemeszterre kezdtem megbarátkozni a dologgal. Kezdetben nagyon szkeptikus voltam, nem éreztem a meridiánokat, a test energiacsatornáit. A második szemeszter előtti nyáron gyakorolnom kellett, ezért megkértem egy barátomat, hogy legyen az alanyom a tanuláshoz. Akkoriban valami problémája volt a gyomrával, ezért gondoltam, megpróbálom kezelni úgy, ahogy az iskolában tanultuk. Végigkezeltem a gyomormeridiánját. Ő is informatikus volt, mint én. Két szkeptikus elkezdett gyakorolni, egyikünk se hitt benne, de életemben először éreztem valamit: mintha húzták volna a kezemet a következő pontra. Mintha valami kommunikált volna velem. És a barátom is azt jelezte vissza, hogy javult a gyomra. Itt tört meg bennem a jég. A második szemeszterben 180 fokos változást tapasztaltam meg és egyre ügyesebbé váltam a gyakorlatok során. A negyedik szemeszter végére már jártak hozzám emberek, kezdetben ismerősök, aztán idegenek is, egyre többen. A legkeményebb időszakban a napi nyolc munkaóra után, még este jöttek az emberek hozzám kezelésre. Gyakran éjfél után, hajnali egykor feküdtem le, majd másnap indult minden elölről.
Ekkoriban kaptam egy állásajánlatot egy nagy cégtől, architect pozícióra. Rendszerszintű fejlesztő, tervező lettem volna. Nekem ez volt az álmom, kilenc évig azért dolgoztam, hogy egyszer felkínáljanak egy ilyen pozíciót. Viszont tudtam, hogy ha ezt az állást elfogadom, akkor már nem lesz időm esténként kezeléseket tartani, hiszen ez a munka nagy felelősséggel jár, teljes embert kíván. Ott és akkor döntenem kellett. Elmentem egy kezelésre az akkori tanáromhoz, ami sokat segített, nagyon jól éreztem magamat közben. A döntésem előtt a munkahelyemen beültem egy tárgyalóba és próbáltam felidézni azt az állapotot, amit a kezelésen megtapasztaltam. Ekkor egyfajta erős megnyugvás járt át, azt éreztem, hogy a Shiatsu-t kell választanom.
Mikor elmeséltem a választásomat a környezetemben lévőknek szinte mind le akartak beszélni róla. Anyagilag és karrier szempontjából is egy nagyon erős visszalépés volt. Az idő viszont igazolta a döntésemet, járnak hozzám kezelésre az emberek, vannak csoportjaim, meg tudok élni a hivatásomból. Elismernek, és két barátommal el is indítottuk a vállalkozásunkat: a Középpont Stúdiót.
Hogyan jutottál el a Gartai-módszer kidolgozásához? Hogyan írnád le a módszert?
Az kezdett el foglalkoztatni, hogy az érintés nyomán mitől történik változás a vendégek testében. Hiszen az iskolában az első gyakorlásokkor én sem éreztem semmit. Keresni kezdtem, hogy mit kell tennem, hogy érezzem ezeket az energiapályákat. Egyszer csak beugrott, hogy kezelés alatt pont úgy kell magamat érezni, mint amikor éreztem a késztetést az óvodában, hogy meséljek a többieknek. Itt állt össze számomra minden.
Ezután már tudatosan próbáltam elérni ezt a gyermekkori állapotot. Láttam, hogy ha ez az állapot megvan, akkor működik a kezelés, akkor van hatása, akkor van meg a másik emberrel a kapcsolat.
Egy belső munka volt, hogy visszatérjek önmagamba, megismerjem önmagam. Utána, páran, akik már jártak hozzám Shiatsu kezelésre kérdezgették, hogy hogyan lehetne megtanulni elérni ezt az állapotot, tudatosan kapcsolódni önmagunkhoz. Ekkor már éreztem, hogy tanítani fogok, de azt gondoltam, hogy csak körülbelül öt év múlva. A vendégeim azonban mondták, hogy ha ezt nálam lehet megtanulni, akkor ők jelentkeznének. Nem kérdezték, hogy egyáltalán indul-e csoport, kész tények elé voltam állítva. (mosolyog) Éreztem, hogy ha túllépek az első ijedtségen, akkor ebből valami jó sülhet ki. A következő nehézsége az volt a dolognak, hogy tudtam, nem mondhatom azt nekik, hogy: közelítsétek meg azt az állapotot, amit én gyerekkoromban éreztem, először is szépen meg kell nyugodni, majd éreztek a fejetek fölött egy örvényt, egy plusz jelenlét érzést. Tisztában voltam azzal, hogy ezt felnőtt embereknek nem lehet így megmagyarázni. Elkezdtem keresni, hogy felnőttek számára milyen gyakorlatokat lehet mutatni, hogy elindulhassanak ezen állapot felé. Elkezdtem figyelni magamat. Ebből az önmegfigyelésből jöttek végül létre a gyakorlataim, a földelési-gyakorlat, a koncentrációs gyakorlatok. Az volt a feladat, hogy egy racionálisan gondolkodó, analitikus és szkeptikus felnőtt is be tudja fogadni őket, megérthesse azok lényegét.
Nagyon fontos az önismeret, a saját magunkkal szembeni őszinteség, az érzékenység és a bátorság ahhoz, hogy igazán fogékonyak legyünk. Ha ezek megvannak és ott van a motiváció, akkor az általam tanított módszer megtanulható. Gyerekkorban még sokkal érzékenyebbek vagyunk a minket körülvevő világ rezdüléseire, csak később kinevelik ezt belőlünk.
Az egész módszer lényege: ha valaki jól csinálja, kulcsot kap saját magához.
Ez egy eszköz ahhoz, hogy az ember kapcsolatba kerüljön önmagával. Csatornát nyitunk saját magunkhoz, a tudatunkhoz, ahhoz a tudatunkhoz, amit nem köt a tér és az idő.
Ez nem puszta önismeret, benne vannak a transzcendens szintek is. A gyakorlatok csak eszközként szolgálnak ahhoz, hogy kapcsolódni tudjunk önmagunkhoz, de nem az eszköztől fognak működni a dolgok, hanem attól, aki ezeket az eszközöket használja. Sokkal több van bennünk, mint amit ismerünk magunkból. Ha valaki nem tud figyelni, akkor illúzió azt gondolni, hogy jól működik az érzékelése. Tudni kell figyelni a jelenre, megélni a pillanatot; ezekben segítenek nagyon a koncentrációs gyakorlatok.
Miben találod meg a földelést, a stabilitást ehhez a szellemi munkához?
Részben a saját gyakorlataim során tapasztalom meg a feltöltődést. Pihenésképpen is szoktam csinálni őket, kicsit megnyugszom, átmossák a gondolataimat, kitisztul tőlük az energiarendszerem. De a főzést is nagyon élvezem, számomra izgalmas ízeket, alapanyagokat kombinálni. Szeretem ezeket a megfogható dolgokat is, a fizikalitást, az alkotás örömét.
Ki volt a segítőd, aki nagy hatással volt az életedre?
Mindenki formál minket, akikkel az utunkon találkozunk, de volt valaki, aki különösen nagy hatással volt rám. Sokáig ingáztam két város között, amíg programozóként dolgoztam. Egyszer leült velem szemben a vonaton egy idősebb férfi. Éreztem, hogy mondani akar nekem valamit. Ez zavart, mert hazafelé mentem, fáradt voltam, szerettem volna a gondolataimba merülni. Megszólított, kérdéseket tett fel nekem, megkérdezte azt is, hogy mivel foglalkozom. Büszkén mondtam, hogy programozó vagyok és fotóművész szeretnék lenni.
Ő átható tekintettel rám nézett és azt mondta: maga emberekkel fog foglalkozni.
Egy darabig még nézett, aztán felkelt és elment. Utána próbáltam elhessegetni, de nagyon mélyen megérintett az, amit mondott. Sokszor csak az idő mutatja meg, hogy mi a fontos és mi nem az. Látszólag jelentéktelennek tűnő dolgok lehetnek nagy hatással az emberre.
