Középpontunk - Csirmaz Luca
Hogyan emlékszel vissza önmagadra, milyen kislány voltál?
Ha a gyerek érzékeny, érzi azt a fájdalmat, traumát, amit a körülötte lévő személy átél. Én ilyen voltam, éreztem a másik sebzettségét. Ezért ébredt fel bennem a vágy, tegyek azért, hogy másoknak jobb legyen, kevésbé fájjon. Érzékeny, de nagyon nyitott és fülig érő szájjal mosolygó kislány voltam. Öcsém születése után szüleim figyelme háromfelé oszlott, így kevés idejük maradt külön – külön mindannyiunkra. Édesanyámnak sokszor nem volt már energiája esti mesét olvasni az öcsémnek, így a bátyám egyik tankönyvéből megtanultam olvasni. Öt éves koromtól már én mondtam a mesét a tesómnak, és az oviban a többieknek. Talán ezek voltak az első jelei annak, hogy segítő szakmát fogok választani.
Mikor kezdtél el érdeklődni a pszichológia iránt?
Már gyermekkoromban is érdekelt a gyógyítás. Először állatorvos szerettem volna lenni, majd évekig orvosi egyetemre készültem. Tizenegy-tizenkét évesen viszont eldőlt a sorsom: megláttam Csernus Imre könyvét annak a fiúnak a kezében, aki iránt akkoriban heves, plátói érdeklődést mutattam. Imponálni szerettem volna neki, s elhatároztam, én is elolvasom ezt a könyvet, ami végül olyan meghatározó élmény volt számomra, hogy Csernus Imre könyveit Popper Péter, majd számos neves terapeuta könyve követte. Innentől kezdve menthetetlenül elmerültem a pszichológia világában. Az is korán megfogalmazódott bennem, ami miatt végül nem az orvosi pályát választottam: nem hiszek a kizárólag gyógyszerrel való gyógyításban, viszont a lélekben, az elme erejében, a test és lélek összefüggéseiben annál inkább.
Szorongó, realista, érzékeny embernek vallod magadat. Hogyan érvényesíted ezeket az érzéseket a hivatásodban?
Fontos nem ördöginek beállítani a szorongást, hiszen mindannyiunk életének természetes velejárója. A kérdés azonban szerintem nem az, hogy jelen van-e az életünkben, hanem az, hogyan használjuk fel, mit kezdünk vele. Én már végigmentem ezen az úton, és a depresszió sem ismeretlen számomra, ráadásul genetikailag is hajlamos vagyok rá. Mint ahogyan rengeteg fiatal, én is átéltem a tinédzser kori depressziót. Ilyenkor még nincsenek stabil erőforrásaink, nem ismerjük önmagunkat. Az identitásunk keresése és a biológiai változások miatt könnyedén egy depressziós ördögi körbe kerülhetünk. Az én szüleim nyitottak voltak arra, hogy segítséget kérjünk, támogattak abban, hogy foglalkozzak ezzel, és jobban legyek. Így én bátran fordultam pszichológushoz, aki bevezetett engem a meditáció világába, amit azóta is előszeretettel alkalmazok.
Én azt vallom – sok mai elképzeléssel ellentétben -, hogy a siker és boldogság kulcsa nem abban rejlik, hogy ne legyenek negatív érzelmi állapotaink, vagy hogy „megkeményedjünk” a világ dolgaival szemben. Épp az ellenkezőre kellene hangsúlyt fektetni: tudjunk egymással és önmagunkkal lenni ilyenkor is, igenis legyünk érzékenyek egymásra, a másik boldogságára! Valódi, mély kapcsolódásokat például csak így fogunk tudni kialakítani. Szerintem a negatív érzelmi állapotok csodálatos iránytűként szolgálnak nekünk arra, hogy valami épp nem oké, irányt kell váltani, újra kell gondolni a dolgokat, valamit még fel kell dolgozni. A szorongás pedig könnyedén segítheti is teljesítményünket, ha megtanuljuk a megfelelő módon levezetni, mérsékelni az intenzitását és gyakoriságát.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végeztél, klinikai- és egészségpszichológiai specializáción. Tanulmányaid során mi volt az egyik legmeghatározóbb mondat a számodra?
Három konkrét, számomra fontos mondat jut hirtelen az eszembe, melyek közül az egyiket attól a tanártól kaptam, aki pszichodiagnosztikát és esetelemzést tanított nekünk:
„Mikor leülsz valakivel beszélgetni, figyeld meg, hogyan érzed magad a társaságában, és milyen érzéseket vált ki belőled! Ha stabil önismerettel rendelkezel, már ennyiből is tiszta, világos benyomásokat szerezhetsz arról, hogy ez az ember vajon milyen hatást vált ki másokból a világban.”
Nietzsche következő szavai pedig meghatározzák az életem:
„Ha az embernek van miértje, akkor szinte minden hogyant elvisel.”
Elképesztő energiával tudom csinálni a munkámat, miközben nem nagyon hatnak meg a külvilág történései. Mindezt azért, mert hiszek benne, mert úgy látom, hogy én megtaláltam a „miért”-em.
A harmadik gondolat Feldmár András mesterétől Ronald David Laing-től származik. Egyszer megkérdezték, hogyan lehetséges az, hogy ő egykor páciens volt, ma viszont már nem szenved, és terapeutaként dolgozik. Ő azt mondta, hogy nem is érti, hogyan lehet ekkora őrültséget kérdezni, hiszen:
„Egy jó terapeuta nem az, aki nem szenved, hanem az, aki jól szenved.”
Milyen kérdésekkel, problémákkal keresnek meg téged a leggyakrabban?
Sajnos az egyik leggyakoribb téma az érzelmi bántalmazás, aminek a felismerésével még mindig elég rosszul állunk itthon. Sokan fordulnak hozzám azzal, miként tegyék helyre magukban és a külvilágban is ezt a helyzetet, és találjanak vissza önmagukhoz, illetve hogyan lehet elkerülni az ilyen kapcsolódásokat. Kommunikációs- és kapcsolati nehézségekkel is gyakran dolgozunk, legyen ez akár munkahelyi, családi, baráti vagy párkapcsolati. Gyakoriak a szorongással és stresszkezeléssel kapcsolatos problémák. Mostanában sok embernél felmerül a hiány: hogy nem szeretik önmagukat, hogy irreális elvárásokkal fordulnak maguk felé. Dolgozunk az élet egzisztenciális kérdéseivel is, életközépi válsággal, illetve szimplán önismereti jelleggel is szoktak hozzám jönni.
Sok kapunyitási pánikkal, leválási nehézségekkel küzdő fiatallal is beszélgetek. Ezt a problémát a szülők összezavarodása a neveléssel kapcsolatban, és a saját szorongásukból kiinduló „óriás bébik” nevelése is nehezíti. Sok olyan esetet látok, hogy egy fiatal szeretne önállósodni lelkileg/fizikailag, de az anyuka vagy apuka egyszerűen nem engedi, mert retteg, bizonytalan, nincs jól egyedül – és így persze nehéz a felnőtt fiatalnak bizalmat szavazni. Ilyenkor azonban már a kezünkbe lehet venni az irányítást, és végre kiállni akár 20-30 év után önmagunkért, mert amíg anya/apa pici fia/lánya vagyok érzelmileg, addig nem tud eljönni egy valódi egyenrangú kapcsolat sem az életembe.
Látom, hogy társadalmilag elveszítettük azt a biztonságos életutat, amit a szüleink példáján keresztül tapasztaltunk. A mai világban sokkal több a lehetőség, de ezzel együtt szinte arányosan nőtt a ránk nehezedő nyomás is. Bármi lehetek, ugyanakkor épp ezért nagy a súlya annak, hogy mégis mit választok. Gyakori a gyermekek intellektuális hajszolása, ami mellett messze lemarad az érzelmi intelligencia… így viszont nehéz dönteni, mert a döntéshez ismerned kellene magadat. Nemcsak az a kérdés fontos, hogy milyen képességeid vannak, hanem, hogy mi az, amiért szívesen kelsz fel reggel az ágyból. A másik, hogy nem kell egy egész életben gondolkodni. Miért hisszük, hogy csak egyetlen út áll nyitva előttünk és miért gondoljuk, hogy mindenkinek, szinte görcsösen, muszáj valamilyen hatalmas karriert befutnia? Éppen elég, ha először csak felismerjük, hogy most mi a jó nekünk.
