Évek hosszú során keresztül, gyakran csak a világból érkező benyomások hatnak ránk. Gyakran gondoljuk, hogy jelentéktelenek, nyomorultak és gyengék vagyunk. Úgy gondolunk magunkra, mint egy behatárolt, bekorlátozott lényre, aminek eredményeként ezen bekorlátozott érzéseink óceánjában úszunk, vágyaink, ragaszkodásaink, félelmeink és féltékenységünk fogjaként. Gondolataink ködössé válnak, a szívünk megkeményedik, és képtelenek leszünk lelkünkkel kapcsolatba kerülni, vagy a mindenséggel való teljes összetartozást megélni.
Ez az amiért szükség van a kontemplálásra.
A szó latin eredetű: contemplum
A con, azt jelenti: együtt, a templum pedig: egy nyitott hely, ahol a régi rómaiak a csillagokat vizsgálták. Innen származik sok nyelven a templom jelentése, ami annyit jelent, hogy lehozzuk az égit a földre.
Ahhoz, hogy tudatosnak mondhassuk az életünk, ahhoz a mindennapoknak is tudatosan kell, hogy teljenek. A kontemplálás gyakorlata pontosan az, amit csak percről-percre végezhetünk, figyelmünkkel a jelen történéseiben maradva, de ennek lesz az összeadódott eredménye egy kontemplatív életforma.
A kontemplálás nem inaktív vagy passzív jellegű, inkább azt jelenti, hogy szemlélődő és megvizsgáló alapállásból tekintünk a körülöttünk zajló világra, a kontempláció nyújtotta hátsó csendből, abból, hogy hátrébb lépünk önmagunkban. Éberebb a meditációnál, de nyugodtabb a mindennapi tudat állapotánál.
Socrates szerint: "Egy meg nem vizsgált és meg nem értett életet nem érdemes élni!"
Miért? Azért, megy egy ilyen élet ugyan lehet szép és kellemes, de mechanikus és tudattalan, nincs benne esély, hogy meghaladja önmagát, vagy fölé emelkedjen saját adottságainak, és nincs benne semmi erőtartalék, hogy a hirtelen körülmények változására, egy nehezebb helyzetben mégis talpon tudjunk maradni.
Ha nincs meg bennünk ez a belső figyelem, teljesen mindegy mennyi egyéb adottsággal rendelkezünk. Lehetünk nagyon toleránsak, lehetünk nagyon megbocsájtóak, hatékonyak és együttérzőek, de ha nincs ott a mindennapokban ez a belső figyelem, akkor mindez elvész. Minden mulandó, az egyetlen dolog, ami velünk marad, az ez a belső figyelem.
Álljunk meg tehát időnként egy pillanatra, lépjünk hátrébb, vizsgáljuk meg mi történik, mi mozgatja a dolgokat. Keressünk összefüggéseket, értsük meg a mindent mozgató elvet a látszat történései mögött. Egy kitartó kontemplatív szemlélettel az ember egy igen erős belső erőt képes kifejleszteni önmagában, és ez az erő elkezd működni, és hatni bennünk, láthatóvá válik a szemünkben és megnyilvánul a gesztusainkban.
Ha az ember képes eljutni idáig, akkor nem fogják az érzékszervek állandó ingerei- az, hogy épp mit lát, mit hall, mit érzékel – mindig kifelé húzni, hanem megfogja ezt a folyamatot, visszahúzza az érzékelés szerveit – pratyahara – és figyelmét befelé, a szubtilis érzékelés felé fordítja. Lekapcsol a „robotpilóta” üzemmódról, vagy legalább észreveszi, hogy megint abban teltek napjai. Olyan ez, mint amikor a tenger viharos hullámai csak azokat a vitorlásokat sodorják el, amelyek nincsenek a biztonságos parti öbölben kikötve.
A kontemplálás során a felszín alá nézünk, megpróbálunk a bennünk levő bölcsességhez eljutni és onnan válaszokat kapni. Nem mindegy azonban, hogy amikor kifejezetten egy adott témán töprengünk, és a kontempláció egy bizonyos módját használjuk arra, hogy válaszhoz jussunk, milyen sorrendet követünk.
1, Fontos a kérdés helyes megfogalmazása – ne várjuk, hogy egy sebtében összerakott nehezen értelmezhető kérdésre világos válasz jöjjön. Amilyen a kérdésfeltevés, olyan lesz a válasz is. Ne legyen túl hosszú, de legyen érthető és tükrözze. hogy valóban égető számunkra e sorsdöntő kérdésre a belső válasz megtalálása.
2, Miután lehetőleg hangosan felolvastuk a megfogalmazott kérdést – minél több érzékszerv van befogva (hangképzés, látás, hallás stb.) annál jobban azonosulunk a témával – akkor cenzúra nélkül egy lapra jó leírni az azonnal felmerülő válaszokat, amik ezen a szinten még az elméből jönnek.
Itt fontos, hogy mindent „írjunk ki” az agyunkból, hogy utána az ettől mélyebb szint meg tudjon nyilvánulni.
3, Miután így kiszellőztettük az elménket – lenyúlunk a mélyebb értelemig, és eközben elfogadjuk a magasabb akarat létét, amely segít majd bennünket a válasz felismerésében. Elcsendesedünk és mindent feladva csak várunk legbelül önmagunkkal kettesben.
4, Figyeljük a válasz felmerülését – közben finoman fókuszban tartva a feltett kérdést. Ez egy nagyon „intim” pillanat. A válasz lehet egy szó, de lehet egy szimbólum, egy emlék, egy szín, egy hang, lehet egy érzés, vagy érzet.
Fontos, hogy ne kezdjük el bírálni, ami felmerül, még akkor sem, ha elsőre az értelme nem világos. Evvel úgymond foglalttá tennénk a belső telefonvonalat! Maradjunk együtt evvel a benyomással néhány percig. Bízzunk abban, ami felmerül, engedjük, hogy a Szív intuitív állapota segítsen. Azt, hogy igaz a válasz, a belső meggyőződésünk fogja elárulni nekünk. Egyszerűen tudni fogjuk, hogy ez az, és igaz. Ugyanúgy, mint ahogy tudjuk, hogy hogy hívnak bennünket. Ugyanez a meggyőződés lesz ott.
Az is lehet, hogy nem jön azonnal válasz. Ne keseredjünk el. A válaszok nem mindig a mi idővonalunk mentén érkeznek! A kontemplálás során elültettünk egy magot, amely kihajt, ha a körülmények megfelelőek. A belső bölcsesség intelligenciája meghaladja az elmét. Egy fontos, legyünk éberek, hogy észrevegyük, ha a válasz valamilyen formában megérkezik. Lehet, hogy egy másnapi kötetlen beszélgetésben mondja ki valaki ezt számunkra. Lehet, hogy olvasunk valamit napokon belül és rájövünk, hogy ott a válasz. Lehet egy napfelkelte magyarázza meg a helyes utat, vagy álom formájában érkezik a válasz.
Legyünk nyitottak és éberek!
5, Végül soha ne feledjük el kifejezni csendben belül a hálánkat az útmutatásért. Ez nagyon fontos.
Amikor sikerül így belül választ találni kérdéseinkre, ezek a válaszok valóban a mieink lesznek, mi birtokoljuk őket, és mivel a mieink, ezért éljük is majd őket!
Burján Kati fordítása
